Minap szokásos kis helyemen ebédeltem, a Green Fusion-ben. Istenien főznek, rengeteg húsevő is jár oda, mert annyira pazar a főztük. De ugye ne együk a barátainkat, hanem simogassuk őket, én továbbra is ezt vallom, és azt hiszem, erről még párszor fogok is szót ejteni. No nem erőszakosan, mások torkán lenyomva a véleményemet, mert tudom, az sem vezet sehova.
Szóval a következő történt az erőszakmentes étteremben. Jön be egy meglett férfi embör, a körülbelül 5-6 éves kisfiával. Odamegy a pulthoz, gyanúsan körbenéz. Nézelődik, fejeket vág, majd megszólal:
- Ez vegetáriánus étterem?
Henna - az étterem vezetője - mosolyogva mondja: Vegán!
Apuka: Köszönjük szépen!
Ezzel a lendülettel fogta a kisfiú kezét és kimenekültek a helyről. És ekkor a cuki kölyök megszólal:
- Apa, ez nem étterem? Nem éttermet kerestünk?
- De kisfiam, csak ez egy olyan hely, ahol nem tudunk mit enni...
No kérem, hát én ezt a jelenetet objektíven megfigyelve akkorát nevettem (a többi vendég is kuncogott ám), hogy majd kiröpült a számból az aktuális falat szabdzsi. Aggodalomra semmi ok, nem fulladtam meg. Csak majdnem :D
Emlékeztek még a Dalnokok Ligája című tévéműsorra? Jajj de nagyon szerettem kisgyerekként! Különös nagy kedvenceim voltak a B mezőnyből az Operett angyalai. A 20 előadó/együttes/formáció közül ugyan bekerültek a legjobb 8 közé, de sajnos a mindent eldöntő döntőbe már nem jutottak be, de legalább egy remek plusz produkcióval gazdagították (és színesítették!) a mezőnyt. Mivel ez még 2004-ben volt, akkoriban még videora vettem fel a kedvenceim produkcióit, és tekergettem vissza azokat. Úgy ötvenszer biztosan :-) Ezt azért volt fontos most megemlítenem, mert a későbbiekben még néhány produktum erejéig biztosan vissza fogok utalni a Dalnokok Ligájára, és akkor alá csak belinkelem ezt a bejegyzést, és mindenki érteni fog mindent. (Nem úgy, mint én adóbevalláskor… Olyan szép, csillogó, kikerekedett szemekkel néztem a NAV-os nénire, hogy szerintem teljesen debilnek nézett, de legalább beírta nekem még a számokat is a megfelelő helyekre. Hihi. Aszonta’ a cuki néni, hogy 35 napon belül kapok vissza valami pénzt. Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de egészen megkedveltem ezt a NAV-ot :D )
No de, visszatérve a lényegre: az Umcazenére és arra, hogy mi ihlette ezt a bejegyzést. A hétvégén arra döbbentem rá, hogy olyan az életem, mint egy hosszú évekre eltűnő majd visszatérő, aztán megint jól eltűnő, de mindig visszatérő művészé. Ha megnézem kedvenceim életútját, akkor az általában úgy kezdődik: „már általános iskolában is kórustag voltam, majd később…” Na kérem, eddig stimmel is! De azután a Sors közbeszólt, a tündéri énektanárunk elment, helyette kaptunk egy olyan embert, akit én gyerekek közelébe nem engednék, persze ez csak személyes vélemény, de azért így utólag is belefojtanám egy vödör homokba, és vidáman kuncogva nézném, ahogy szépen lassan megmurdál. No de ugye áldásság és békesség és erőszakmentesség és hasonlók. Ámen. Szóval az imént emlegetett tanár bácsi énekkart sem tartott. Ezek után nem sokkal jöttek a „kemény évek”, melyek jó sokáig eltartottak. Most meg kicsit úgy érzem, hogy olyan, mintha újrakezdenék mindent az elejéről. Szerencsére az én tündéri magánénektanárom sokkal bölcsebb – vagy legalábbis tapasztaltabb – Ő úgy fogalmazott, hogy szerinte ez nem újrakezdés, hanem folytatás, csak egy teljesen más fajta minőségben. És valóban. Amit tudni illik a magánénekórákról, hogy hiába beszéljük meg, hogy a következő órára mit gyakoroljak be, ha éppen aznap nincs kedvem azt énekelni, akkor nem fogom. Kriszta (énektanárnőm) nagyon jól ismeri (és remekül tudja kezelni, ami higgyétek el, nem kis dolog!) személyiségem „hisztis-dívás-Szörnyellás” aspektusát. Úgyhogy nincs demokrácia, azt éneklünk, amit én akarock. Az öröméneklés pont ezért jó: nincs határidő, nincsenek kötött követelmények, az van, amit a tanítvány szeretne, amilyen érzések éppen abban a pillanatban elöntik. Legutóbbi órán azt mondtam, hogy én most vissza szeretnék menni a gyerekkoromba, és az általam anno felvett és oly sokat énekelt dalokat szeretném énekelni a Dalnokok Ligájából. Az Umcazene volt a döntőben az Operett angyalai (Janza Kata, Szinetár Dóra, Kék-Kovács Mara, Siménfalvy Ágota) utolsó produkciója, melynek mondanivalóját már akkor is értettem, de természetesen így „felnőtt fejjel” teljesen más értelmezést nyer. Amin viszont leakadok: még mindig (!) mennyire aktuális az általuk pellengére állított jelenség! És ez a tény, hogy még 12 év elteltével is itt tartunk, nagyon durva!!! Most több sztori is a fejemben gomolyog a témával kapcsolatban, nem is tudom, melyikkel kezdjem, vagy egyáltalán írjam-e le mindet… Azért egy pár gondolatot csak megosztanék, úgyis régen volt már tartalmas, saját gondolatmenetű bejegyzés. :) Az egyik például a legutóbbi koncert a szegedi Jazz Kocsmában. Igazi világszínvonalú produkciót kap az ember azon viszonylag kicsi, de annál pofásabb szórakozóhelyen! Ezzel szemben kiket hívnak meg mondjuk egy-egy falunapra? Költői kérdés, a választ elfújta a szél, de azért tessék csak elgondolkodni. A másik! Hogy lehet az, hogy egy fásy mulató … hogy … értitek, na. Egyáltalán hogy tud létezni? Nyilván, csak az tud létezni, amire A) van igény B) lenyomják az emberek torkán. Itt azt hiszem, az A) verzió a helyes, hiszen a kutya nem rendelne meg egy ilyen minősíthetetlen produkciót, ha nem lenne rá igény. Még mindig tart a „lovagi pörköltek” kora, éljen a kockás abrosz, a csipkés kombiné, és minden, ami gagyi. A már emlegetett Jazz Kocsmás koncerten Blahó Attila, Matthew Mitchell, Jeszenky György és a Hollandiából érkező Horváth Andor estje mindössze 800 jó magyar forintba került, és nem akármilyen élményt kaptak a résztvevők! Egyre kevésbé hiszem, hogy mindig a drágább a jobb. (Sőt!) A puritán, egyszerű, értéket képviselő produkciók mindig többet érnek, és ami nagyon fontos: az idő vasfogát is kiállják.
Az Operett angyalainak ez a produkciója kegyetlenül állít görbe tükröt a fent taglalt társadalmi problémának. Bízom benne, hogy azért szépen lassan megváltoznak a dolgok, és egyre nagyobb teret kapnak az élőzenekaros, minőségi (!) produkciók. És bízom abban is, hogy a magasan kvalifikált zenetudású embereknek nem kell széttépniük a diplomájukat, mint ahogy azt a produkció végén a csajok teszik. Utóirat: bár én nem vagyok zenész, de ez a „gagyi kontra minőség” téma úgy vélem, minden területen igaz. És mivel én is próbálok szakmailag is és magánemberként is egyfajta minőséget képviselni, néha az az érzésem támad, hogy bizony én is széttéphetem a diplomámat… Ettől függetlenül egyáltalán nem vagyok pesszimista. Sőt! Csupa jó dolgok történtek velem, amiért óriási köszönet az Univerzumnak és minden égi és szellemi segítőnek! Hamarosan megírom, de most hallgassuk és nézzük az Umcazenét! :-)
Noha az alábbi írást nem én vetettem papírra, teljes mértékben az én gondolataim is. És bízom benne, hogy sokan, egyre többen gondolkozunk hasonlóképpen a világról, a karmáról, önmagunkról és embertársainkról. Bornai Tibor gyönyörű párhuzamot állít a halálbüntetés, a karma, és a vegetarianizmus között. Szeretném, ha ez a gondolatmenet minél több emberhez eljutna, és gondolkodásra is késztetni mindenkit! Ha időtök engedi, többször is olvassátok el. Nagyon köszönöm.
"Az emberek legnagyobb része soha nem enne
marhahúst, ha neki magának kellene megölni egy olyan aranyos állatot,
mint a tehén. Így viszont egy ügyes és gigantikus hazugság tetején ülve
zabáljuk a marhapörköltet. Vagy vegyük a húslevest. Miután a
levesben a tehén elveszíti természetes báját, és a répák között úszva
már nem hasonlít önmagára, szépen megfeledkezünk róla, mi is történt
vele egy kicsit korábban. Vidáman esszük a húsát, csak ezért, mert
valaki más ölte meg helyettünk. Nem
arról van szó, hogy legyen mindenki vegetárius, hanem arról, hogy aki
húst eszik, az előtte öljön, különben hazugságban marad. Ugyanez a
típusú hazugság épült bele a halálbüntetés kérdésébe is. Valakinek a
halálát követeljük, el is ítéljük őt, mégpedig halálra, azután mossuk
kezeinket, és várjuk, hogy valaki más – esetleg egy gép – valahol távol
tőlünk, megtegye azt, ami ilyenkor megteendő. És ha az a valaki más
megtette, akkor, ugye, mi nem is tettünk semmit. Hát ezért nem tudják manapság az emberek, mit is gondoljanak a halálbüntetésről.
Én azt mondom, senki semmiért ne büntesse meg a másikat. A valódi
büntetés karmikus úton érkezik, akkor, és olyan súllyal, ahogyan kell.
Aki ebbe beleavatkozik, csupán türelmetlenségéről tesz tanúbizonyságot.
Ha azonban mégis megteszi, ha beleavatkozik, hát TEGYE MEG! Vállalja el.
Konkrétan arra gondolok, ha a bíróság valakit halálra ítél, az illető
csak akkor halna meg, ha az, akivel szemben a tettet elkövette, (vagy
annak legközelebbi hozzátartozója) képes volna a saját kezével megölni
őt. Ha képes rá, mindenki saját akaratából csináljon gyilkost magából. Mindenki a saját tetteiért tartozik elszámolással. Ezt ne felejtse el sem bűnöző, sem ítélkező. Más törvény nincs. Először alaposan gondoljatok bele, aztán véleményezzétek." -- Bornai Tibor
