Hol volt...hol nem volt... igaz volt...

Ma este drága ovis kori cinkostársammal mentünk el meghallgatni az IH Rendezvényközpontba Dr. Boldizsár Ildikó előadását, mely a következő címet viselte: "Mesék a mindennapokban és a gyógyításban". Ildikó egy fantasztikus tudással bíró, szakmai alázattal rendelkező pszichológus, aki már több, mint 30 éve (!!!) kutatja a meséket, és publikálja azok gyógyító hatását. Legutóbbi projektjei között szerepelt egy olyan mesegyűjtemény összeválogatása, amely kimondottan transzplantáción átesett gyermekeknek készült. Nem szeretném túlragozni, tessék rákeresni, nagyon profi csaj. Az előadás is  fantasztikus volt, köszönet Barbinak még egyszer, hogy a figyelmembe ajánlotta, és hogy egy könyv által behozta az életembe Ildikó munkásságát. Az est egy mesével kezdődött és egy mesével is végződött. Ildi valami csodálatosan mesélt, és bár az IH nagytermében volt, és ami még nagyobb szó: telt ház volt, még így is lehetett hallani a légy zümmögését is, annyira elmélyült a közönség a mesék hallatán. És az a mese, amit a végén mondott... no és ahogy mondta... bizony könnyesek lettek a szemeim. De ha jól láttam, az övé is azok voltak :-) Ahogy kocsikáztam hazafele, egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen csodálatosat mesélt nekünk Ildi a végén! Próbáltam felidézni az egésznek a feelingjét. Mindössze egyetlen sor járt a fejemben szüntelenül, de az nagyon kellemes, megnyugtató érzéssel töltötte el minden porcikámat. Ez a sor így hangzott: "hol volt... hol nem volt... igaz volt." És valóban.... Fogadjátok nagyon sok szeretettel ezt az afrikai népmesét, Boldizsár Ildikó átiratában.

Az Élet hatalma 

Egy napon az Élet vándorútra kelt a világon. Csak ment, mendegélt, míg egy emberhez nem ért. Annyira meg volt annak duzzadva az egész teste, hogy mozdulni is alig tudott. 

– Ki vagy te? – kérdezte az ember. 

– Én vagyok az Élet. 

– Ha te vagy az Élet, akkor talán meg tudsz engem gyógyítani – mondta a beteg. 

– Meggyógyítalak – felelte az Élet – , de tudom, hogy hama­rosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. 

– Hogy felejthetném el! – kiáltotta a férfi. 

– Rendben. Hét év múlva újra eljövök. Akkor majd meglátjuk – válaszolta az Élet. Megszórta a beteget az út porával. A férfi rögtön meggyógyult. Az Élet tovább ment és találkozott egy leprással. 

– Ki vagy te? – kérdezte a férfi. 

– Én vagyok az Élet. 

– Az Élet? Akkor igazán meggyógyíthatnál. 

– Megtehetem – felelte az Élet –, de tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. 

– Hogyan felejthetném el! – sopánkodott a férfi. 

– Rendben. Hét év múlva újra eljövök. Akkor majd meglátjuk – válaszolta az Élet. Megszórta a beteget az út porával, és a férfi máris meggyógyult. Megint útra kelt az Élet. Pár nap múlva elérkezett egy vakhoz. 

– Ki vagy te? – kérdezte a vak. 

– Az Élet.

 – Ó, te vagy az Élet! – kiál­tott fel örömmel a vak. Kérlek, add vissza szemem világát! 

– Meg­teszem. De tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. 

– Biztos, hogy nem foglak elfelejteni – ígérte meg a vak. 

– Jól van, hét év múlva újra eljövök, és akkor majd meglát­juk – mondta az Élet. Megszórta a vakot az út porával, és az máris újra látott. Amikor eltelt a hét év, újra útra kelt az Élet. Átváltozott vakká és először ahhoz az emberhez ment vissza, akinek visszaadta a látását. 

– Kérlek, hadd éjszakázzam nálad – kérte az Élet. 

– Mi jut eszedbe? – rivallt rá az ember. – Hordd el magad! Már csak az hiányzik, hogy minden nyomorék itt telepedjen le! 

– Látod – mondta az Élet – , hét évvel ezelőtt vak voltál. Akkor meggyógyítottalak. És megígérted, hogy sem a vakságodat, sem engem nem felejtesz el. Ekkor az Élet felvett egy kevés port az útról, és a hálátlan em­berre szórta. Attól kezdve újra vak lett. 

Az Élet ment tovább. Elérkezett ahhoz az emberhez, akit hét évvel ezelőtt kigyógyított a leprából. Az Élet leprássá változott és szállást kért. 

– Tűnj innen! – kiáltott rá az ember – , még megfertőzöl en­gem is! 

– Látod – mondta az Élet –  hét évvel ezelőtt kigyógyítottalak a leprából. Akkor megígérted, hogy nem felejtesz el sem engem, sem a betegségedet. Majd vett egy kevés port az útról és az emberre szórta, aki abban a pillanatban újra leprás lett. 

Végül az Élet olyan emberré változott, akinek mindene meg volt duz­zadva annyira, hogy mozdulni is alig tudott. Így kereste fel azt, akit hét évvel ezelőtt először meggyógyított. 

– Éjszakázhatnék nálad? – kérdezte tőle. 

– Szívesen látlak, gyere csak be – hívta beljebb az ember. – Ülj le, te szegény. Csinálok neked valami ennivalót. Nagyon is jól tudom, hogyan érzed magad. Valamikor az én tagjaim is így meg voltak dagadva. De pontosan hét évvel ezelőtt, amikor erre járt az Élet, meggyógyított. Azt mondta akkor, hogy hét év múlva újra eljön. Várj itt, amíg erre jön. Talán neked is tud segíteni. 

– Én vagyok az Élet. Te vagy az egyetlen, aki sem engem, sem a betegségét nem felejtette el. Ezért egészséges maradsz mind­örökre. Amikor elbúcsúzott a jó embertől, azt mondta még neki: 

– Az élet mindig változik. A boldogságból sokszor boldogtalanság lesz. A szükség gazdagsággá alakul, és a szeretet átcsaphat gyű­löletbe. Ezt senkinek sem szabad elfelejtenie.