Köszönöm

Azt a gondolatot, mely szerint a "köszönöm" szó kezd kimenni a divatból, már említettem. És azt is, hogy ha rajtam múlik, ez nem marad így :) Szeretnék köszönetet mondani sok embernek, és sok történésnek, illetve sok meg nem történésnek. Az Univerzum útjai kifürkészhetetlenek. Olyan hosszú volt az út...  Ha lekerekítem, azt szoktam mondani, hogy az elmúlt 10 év minden szépsége és szörnyűsége tett most ilyenné, aki most vagyok. És bár nagyon sokáig cseréltem volna életet - mindegy kivel, "csak valaki más legyek" alapon - most belegondolva, és utólag látva mindennek a gyökerét, a miértjét, azt mondom: nem, mégsem.  Minden így jó, ahogy történt, ahogy van. Persze, tudom, utólag könnyű ezt mondani, mikor majd belehaltam... De sikerült magamhoz képest mindig a maximumot nyújtani és most tele vagyok élettel, tervekkel, hajaj, csak győzzön őket mind megvalósítani!! Mélyrepülések persze vannak, hogyne lennének! De ha rááll az ember agya arra a gondolkodásmódra, mely szerint "nincs probléma, csak megoldandó feladat", úgy sokkal könnyebb áthidalni a gondokat. És ugye van az az általam oly sokat emlegetett Tolsztoj idézet: "Ha boldog akarsz lenni, legyél az!". Persze, tudom, könnyű ezt mondani... De ha ezek a mondatok ott vannak az ember agyában, mégis másképp éli meg a mindennapokat. Legalábbis én ezt tapasztalom.

Köszönöm az Univerzumnak, hogy ennyi mindenre megtanított (és gondolom, ez még csak a kezdet), és hogy mindig jókor voltam jó helyen. Ami persze így azért egyáltalán nem állja meg a helyét, mert bizony sokszor voltam rossz időben, rossz helyen is, de azokra a tapasztalatokra is mind-mind szükségem volt, hogy beleintegrálódjanak a személyiségembe... Mélységek nélkül nincs magasság sem, tehát a rossz idők és rossz helyek - bármennyire is fájó visszaemlékezni rájuk - ugyanolyan fontosak.

Köszönöm a barátoknak, hogy töretlenül elviselnek! A lányoknak ("Brizsitek") pedig a kedvesebbnél kedvesebb meglepetéseket, amivel az évek során megajándékoztak! 

A kedvenc előadóimnak azokat a fantasztikus dalokat, amik táplálnak, és hatalmas mennyiségű energiát adnak! Mert zene nélkül az élet tévedés lenne. (Koncertenergia forever!) Köszönöm, hogy megismerkedhettem fantasztikus módszerekkel, technikákkal, ráadásul pont a legjobbkor! Az SVT-t, a coaching-ot, valamint az egész életemet megváltoztató Alexander-technikát, amit nyár óta folyamatosan mívelek és szivacsként próbálom magamba szívni azt az érzést, amiket egy-egy óra folyamán megtapasztalok! Talán ez a technika hozta a legnagyobb változást, mind mentális, mind pedig fizikális síkon. Mint egy hatalmas nagy kastély, olyan ez a módszer, és még csak az előszobájában járok! Attila, Éva! Remélem, lehetőségünk lesz arra, hogy körbevezessetek és bemutassátok nekem a kastély minden szobáját és legapróbb zegzugát!

És még egyszer köszönet az Univerzumnak, hogy rávitt az útra, az utamra, hogy sikerült félredobnom az egomat és a félelmeim nagy részét, továbbá hogy megtaláltam önmagamat, és azokat a gondolatokat, amelyek mentén most már tudok haladni, amelyekre tudok építkezni. Olyan ez, mint amikor elindul az ember a sárga téglákkal kikövezett úton szívért, agyért, bátorságért. Ha ezt az Óz, a csodák csodájából vett hasonlatot folytatom, akkor hozzá kell tennem, hogy egyrészről remek érzés, hogy már a sárga úton vagyok, másrészt viszont még jaj de messze Smaragd város!

Külön köszönet Keresztúri Balázsnak, hogy képes volt arra, amire eddig még senki: lencsevégre kapni engem, úgy, ahogy vagyok és aki vagyok, szőröstül-bőrüstül. Végre megszületett egy régen vágyott kép, amin én vagyok. Egyszerűség, letisztultság, a múlt karcolásai, a jelen nyugodtsága, a jövő titkai, az integrált személyiségem ... De nem is ragozom, szerintem mesélnek a szemeim.

És végül, de nem utolsó sorban: köszönöm, hogy köszönhetek!

Andris

TDK

Vida Anikóval,  TDK szünetben

Na, akkor mesélek Néktek! Most még csak rossz szó sem érheti a házam táját, mert viszonylag kis idő telt el az elmúlt bejegyzés és a mostani között.

Április 9-én TDK-ztam (tudományos diákkonferencia), és nagyon büszke vagyok magamra, egyrészt, hogy meg tudtam magamnak felelni - ez volt a legfontosabb, de erre még kitérek - valamint nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. Mindez azért fontos, mert kvázi totál be voltam sz@rva a gondolattól, hogy én egyedül kiállok a nagyközönség elé és majd ott produkálnom kell valamit. Ilyen helyzet utoljára általános iskola 7. osztályában volt, ahol egy március 15-i műsorban elrontottam a szöveget, aztán elfelejtettem és mindenfélét összemakogtam... no mindegy. (Bár gimiben is felkértek egyszer valamire... Ja igen, egy verset kellett elszavalnom ballagáson, de azt totál poénra vettem.) Na de most ugye nagyon szerettem volna üzenni, és ezt én jeleztem is a boglyafejű nőnek, aki az egész rendezvényt koordinálta, hogy elnézést, hogy ha túllépem az időt (ami 10 perc + 5 perc vita), de én nem versenyezni jöttem, hanem üzenni. Erre jött a szokásos szöveg, hogy "jól van, de akkor a pontjai fogják bánni, meg azért jó lenni tartani a keretet" meg blablabla... Végül is nagyon profi voltam, 11 percbe lenyomtam az előadásom, 4 perc volt a vita. Közben olyan 8 percnél elkezdtem tikkadni... Kérem, aki beszél, az igyon is közbe, hiszen elpárolgunk, na! Meg amúgy is, szerintem aki nem hord magánál fél liter vizet a kis táskájában, annak elmentek otthonról. Tessék sok-sok vizet inni, hidratálja a bőrt és megnyugtatja a testet és lelket! No és valami szóba beleakadt a nyelvem 8 percnél, mondom: "Bocsánat, csak aszódok." A fene se gondolta, hogy veszik a lapot, de drága informatikusunk, Gyurika töltött nekem egy pohár vizet. Vagy ötször megköszöntem Neki, aztán mondom, hogy "Na, akkor most iszok!", ezen jót nevetett a tisztelt publikum, aztán mikor elérkeztem a 10 perchez, mondom: "Nyugi, mindjárt befejezem." Ezen is jót nevettek. Na meg a demens résznél idéztem Oliver Sacks-tól, aki szerint "Akiket elnyel a demencia, ott más a helyzet. Nekik a zene nem luxus, hanem szükséglet." Mondom: "Ezt kérem Oliver Sacks, világhírű pszichiáter mondta, higgyünk hát neki!"

Folytathatnám még a sort, de legjópofább visszajelzést a nyertestől kaptam, aki azt mondta nekem eredményhirdetés előtt, hogy "Tök jó voltál, olyan stand-up comedy-s. De a szó jó értelmében, merthogy nem csak érdekes volt, hanem szórakoztató is." Nagyon érdekes dolog ez, de arra jöttem rá - többek között saját élményeimből, tapasztalataimból kifolyólag - hogy az emberek sokkal könnyebben befogadják az információt, ha nevetnek. Úgyhogy ha legközelebb hasonló helyzetben leszek, tudom, mit kell tennem: semmi extrát, egyszerűen csak önmagamat adni :-) (Ja és kikészíteni egy pohár vizet!) Egyébként a szakdolgozatom témájával indultam ("Zene kell" - A zene terápiás hatása és a szociális munka kapcsolata), mivel szívem csücske a téma, rengeteg munkám van benne, és azt gondoltuk a konzulensemmel, hogy ez egy jó lehetőség "hírét vinni" a témának. Merthogy tényleg nagyon szeretném minél több emberhez eljuttatni az anyagom, a mondanivalóm. És annyira boldog vagyok, hogy ez sikerülhetett és hogy rengeteg volt tanárom, meg számomra ismeretlen emberek és a többi versenyző is gratulált. Jogszabályi okok miatt (aktív hallgatói jogviszony meglétének hiánya) nem érhettem el helyezést, de a Farkasinszky Terézia Alapítvány különdíját megkaptam :-) Volt tanárom, Dúró Ani úgy fogalmazott, hogy "Az volt az előadásod erőssége, ami a másnak a gyengesége." Itt arra célzott - egyem a szívét - hogy nem akartam másoknak megfelelni és túl tudományos lenni, hanem önmagam adtam. Vida Anikó volt szociológia tanárom és "lelki karbantartóm" pedig úgy fogalmazott: "Andris, a lelkes laikus." :-) A jobb felső sarokban látható kép amúgy arra rendeltetett, hogyha majd befutunk (Mert hát miért ne? Szépek vagyunk, okosak, és szorgalmasak.), akkor dokumentálni tudjuk, hogy ismerjük egymást :-) Anikó 10 év múlva világhírű szociológus lesz, én pedig... izé... hmmm.... na, ezt még megálmodom :D Zárásképp pedig kérem, tekintsük meg együtt, hogyan változtatja meg Garfield életét a zene terápiás hatása :)))

Vojnits lemezbemutató + klippremier

Muszáj megosztanom Veletek - illetve, mivel alig akad rendszeres olvasóm, ami tudom, az én hibám - szóval muszáj kiadnom magamból a legutóbbi koncertélményemet, mely tényleg fantörpikus volt. Március 27-én volt Vojnits Márton zenekarának a Vojnitsnak a lemezbemutató koncertje, klippremierrel egybekötve. A helyszín az Ötkert koncertterme volt, ez kérem már csak azért sem mellékes, mert ha valaki netalán arra téved, feltétlenül kóstolja meg a túrótortájukat, valami mennyei! Komolyan.

A koncert elején egy rövidke kisfilmet/werkfilmet vetítettek le, mely bemutatta a szerző eddigi zenei munkásságát, majd ezt követte Confused című dalhoz készült videoklip premierje. Nem csalódtam, igazi világszínvonalú klip lett! Sajnos azt tapasztalom, hogy sokan mondják pejoratív jelzőként zenékre, dalokra - meg úgy egyáltalán mindenre -  hogy "magyar...". Úgy vélem, ezek az emberek, ha most nem tudnák, hogy egy magyar zenekar klipjét látják, azonnal egy világhírű rockcsapatra asszociálnának :-)

A koncert fergeteges hangulatúra sikeredett. A közönség mocorgott rendesen, de mégsem volt az a nagy (számomra idegesítő) ugrálás és ereszd el a hajam. Mindenki mozgott, ütötte a ritmust a kezével, lábával, és óriási tapsvihar és sikolyok követették a dalokat. Azt gondolom, hogy - ha mondhatok ilyet - egy nagyon kifinomult, intellektuális közönség gyűlt össze. (Tükörtörvény, ugye.)

Nem mellékes megemlítem, hogy maga a nagylemez csak ősszel jelenik, így tulajdonképpen a 4 dalos Lost&Found EP  (mely az alábbi linken keresztül megvásárolható) dalain kívül a többi saját szerzeményt  kevésbé ismerhette a közönség, de azok is rendkívül fülbemászóak, és a már említett werkfilmben hallhattunk részletek azokból a nótákból is. Nem beszélve olyan feldolgozásokról, amelyek mindig a legjobbkor csendültek fel. Ahogy láttam - bár lehet, most szubjektív leszek - a Spin Doctors - Two princes című dala a koncert közepén maximálisan feldobta a hangulatot. De hallhattuk többek között a Red Hot Chilli Peppers - Scar tissue, Maroon 5 - Harder the breathe című dalok Vojnitsos változatát, és a koncert legvégén elhangzott egy igazán gyönyörűre sikerült feldolgozás, ez volt a The Script-től a Breakeven. A közönség ujjongott, a lelkes visszatapsolásra pedig a zenekar lenyomta élőben a már sokat említett klipes dalt, a Confused-t.

Az előadó közvetlensége, kedvessége és őszintesége egyértelmű, a zene pedig igazi minőségi rock, a szó legnemesebb értelmében. (Bevallom, nem szeretek kategorizálni, mert volt sok pop-os, reggie-s, és sok más egyéb műfajjal megfűszerezett finomság is, de ha muszáj lenne bekategorizálni, akkor rockot mondok.) A légtérben pedig óriási energiák keringtek, szinte harapni lehetett a pozitív energiatölteteket. Szívtam is magamba rendesen :-)

És most egy kis személyes kitérő: a Facebook oldalamon megosztottam a klipet és mindössze egy - azaz 1 - darab lájkot kapott. Nem vagyok lájkoholista, és nem az számít persze, de ha valaki kitesz egy lédi gágá számot, vagy a média által nyomott tucat sz@rt, arra meg azonnal megy a lájkhalom...

Ez annyiban szomorú, hogy azt érzem, ha ez a produktum ilyen formában most nem kell az embereknek - illetve pontosítanék: csak egy bizonyos, kisebb rétegnek kell - akkor azt érzem, nekem sincs sok keresni valóm a mai világban, és akkor már inkább a visszavonulás. Vagy minőség vagy semmi. Mert vannak emberek, akik nem engednek az elveikből. Ugye, Marci? :-)

Kedves anyátlan sorsú olvasóim! Tessék jó hírét vinni a zenekarnak, mert megérdemlik piszkosul!

Puszi/ pacsi,

Andris