Egy másik úton

Épp múltkorában, úgy két hete talán, mikor megtudtam, hogy fejlődéslélektanból hármasra értékelte xy tanárnő a kollokviumi jegynek számító zárthelyi dolgozatomat. Ez persze részben nagyon jó, mert hát mégiscsak görbül, ugyanakkor egy hét kemény tanulás után, ennél azért többet vártam. Évfolyamtársaim minimum kilencven százaléka kinyomtatta a közös ímél címünkre elküldött puskát, amit vizsgaírás során tényleg csak a hülye nem használt. Szinte kivétel nélkül mindenki négyest kapott, de csak azért, mert a puskában az egyik kérdésre helytelenül volt kidolgozva a válasz... Gondoltam is, hogy ilyen hülye is csak én lehetek, hogy a puskázás helyett a tanulást választom. Na de mindegy, ilyen kis hülyeségeken most már nem húzom fel magam.

Ma szóbeli pedagógia vizsgám volt, sokat készültem rá, így elég magabiztos voltam, úgyhogy be is vállaltam, hogy leszek én az első felelő. (Itt most kicsit visszaugrok a tanuláshoz és elmesélem, hogy volt egy olyan tétel, konkrétan a csecsemőkor, amihez nem igazán volt kidolgozott anyagom, egyszerűen nem tudtam, hogy oda mégis mi kellhet. Ennek ellenére nem aggódtam, mondván, hogy úgyis van még tizennyolc tétel azon kívül, úgyhogy kizárt, hogy azt húzzam.) Megyek ki az asztalhoz, látom, hogy egy szimpatikusnak tűnő papírcsík kikandikál a sorból, na mondom, ez lesz az én tételem. Kihúzom, megnézem: a csecsemőkor. Ránézek a tanárra, közlöm vele, hogy hát ezzel bizony problémáim vannak. Mondja, hogy ez a tétel tulajdonképpen színtiszta fejlődéslélektan, ne izguljak, majd kihúzza belőlem. Leültem a fenekemre, gyorsan feljegyeztem a címszavakat, kiültem a tanár elé, aztán mondtam a magamét. Elmeséltem a csecsemőkor Erikson-féle megközelítését; a freudi megközelítést; az orális fixációt; Harlow majomkísérletét, amivel megcáfolták Freud drive-redukciós elméletét; elmondtam a Thomas-féle könnyű- és nehéz temperamentumú csecsemők jellemzőit; beszéltem a szeparációs szorongásról; stb. A felelet végén azt mondja nekem a tanárnő:

- Ebben az évben maga volt eddig az egyetlen, aki tudja a fejlődéslélektant. Márpedig a pedagógiát ugyebár anélkül nem lehet rendesen tudni.

- Köszönöm szépen. Pedig abból hármast kaptam.

- Nem létezik!! Na ne féljen, vége lesz itt a jó világnak! Hallottam milyen a fejlődéslélektan vizsga és ez nem mehet így tovább, hogy a hallgatók nem tanulják meg azt az alaptantárgyat, ami szinte minden további tárgyhoz köthető!

Nagyon jól estek ezek a szavak, mert megerősítettek, hogy mégiscsak én csinálom jól. Látjátok? Megint ezek az apró ,,véletlenek". És valóban, milyen jól tudnak esni!

A vizsga után kimentem a fősuli ,,A" épületének (én a ,,B" épületben tanulok, és csak félévente járok erre, általában egy-egy vizsgának köszönhetően) kertjébe, ahol még szökőkút is van. Igazán kár, hogy nálunk, szocmókusoknál nincs. Olyan jó volt ott üldögélni az árnyékban, nézni, ahogy csobog a víz, és közben iszogatni a jeges zöldteát. Sőt, miközben épp az aranyhalakat számolgattam, találkoztam egy volt gimis osztálytársammal, ő diplomás ápoló szakon tanul. Hát, nem lennék a helyében! Négy éves kőkemény képzést kapnak (olyan tantárgyakkal, mint például biokémia, biofizika, anatómia, élettan, sejtöröklődéstan, patobiokémia, stb.) és mégis az emberek zöme nagyon nagy mértékben alul értékeli a munkájukat, tudásukat. Na, nem mintha a szociális munkások nagyobb megbecsülésben részesülnének... De ez legyen a jövő zenéje! A lényeg úgyis az, hogy az ember önmagával legyen elégedett, de ne a felszínen, hanem legbelül!