Egy beérett vallomás

Tudom, hogy réges-régen nem így gondolkodtam, de most már nagyon. Elmesélem, mire gondolok. Konkrétan nem bírom a magamutogatást. Egyre nehezebben tolerálom. Elnézést, kijavítom magam. Az öncélú magamutogatást nem bírom, ami mögött nincs semmiféle tartalom. Mert ha egy énekes/énekesnő a hosszú évekig készített új lemezén ott az arca, azzal semmi baj nincs.

Nem tudom, hogy keveredtem kommunikáció és médiatudomány szakra. Nem akartam egyáltalán görcsösen, ez jött magától, így azt gondolom, ez nem egy szabad akaratos döntés volt. Az első félév után sokat gondolkoztam azon, hogy most ezzel mi is legyen a célom, ha már iderepített a Sors. 

Szeretnék értéket képviselni. Hitelesen, őszintén. Állítólag ezt így ilyen formátumban, ahogy én szeretném, nem igazán lehet. De nem akarom elhinni! Nem akarom elhinni, hiszen az Andriska Blog is mindenféle reklám nélkül - mikor még Facebook sem volt - nagyon sok embert elért!

Nem győzöm hangsúlyozni, hogyha az életünknek egy bizonyos területén valaki tud nekünk segíteni, akkor azért végtelenül hálásnak kell lenni, és nem árt hűségesnek maradni. Annyira örülök, hogy egy csodás ember segítségével, biztatásával megtapasztalhattam, milyen interjúkat készíteni! És mindezt tét nélkül, ami külön élmény. Állítom, hogy amennyiben rögtön a pénz a motiváció vagy a cél valakinél, akkor  nem lehet minőségi munkát végezni. A lehető legkomolyabban mondom, hogy külön öröm, hogy semmilyen juttatást nem kaptam. 

Részben öncélú dolognak indult, nem tagadom, hiszen némi referenciamunka nem árt, ha már ennyire elméleti a képzés. Most már azonban - és ezért is nagyon hálás vagyok - tényleg csupán annyi az öncélúság az egészben, hogy megismerhessek embereket. Például nagyon szeretem régóta Szűcs Gabi énekesnőt, és nagyon kíváncsi voltam az ő kisugárzására. Elképesztően hálás, kedves, pozitív nő! Igazi energiabomba! Pont olyan, amilyennek éreztem őt a dalain keresztül is. (Ez az anyag egyelőre még nem található meg sehol, de majd decemberben kiteszek mindent, ígérem.)  Nagyon fontos mérföldkő volt számomra megtanulni azt is, hogy csak embereket keressek fel, akik szerintem hálás természetűek, mert ha nem így teszek, könnyedén csúnya sebeket lehet szerezni. (Ezt az elmúlt két hétben tapasztaltam, mondhatni "friss lecke".) Szóval igen, szeretném megismerni azokat az embereket, akikkel véleményem szerint hasonló rezgésszinten mozoghatok. És mivel magamat látom bennük valamilyen szempontból, nekem innentől kezdve nem tisztem posztolgatni, osztogatni. Felkínálom számukra az anyagot, megköszönöm, és az ő gondolataikat osztom meg adott esetben én is. Nem tudom, hogy lehet-e ezt most így követni, de azért titkon bízom benne :-)

Mindezt azért találtam fontosnak leírni, hogy éreztessem, miért tűnök el néha azon emberek szeme elől, akik valóban kíváncsiak a gondolataimra, akik keresnek/kerestek, vagy akik aggódtak értem. Tudom, hogy vannak ilyen emberek, és őszintén szeretnék tőlük elnézést kérni azért, amiért már lassan azon szinten kezdek tartani, hogy ha valaki megkérdezi, hogy "Hogy vagy?" , akkor lehet, képen röhögöm, vagy csendben maradok és rámosolygok. Nem tudom ugyanis, ki az, aki őszintén kérdezi meg, aki őszintén kíváncsi rám, akit őszintén érdekel, hogy hogy vagyok, és ki az, aki csupán azért kérdezi meg, hogy elmondhassa, hogy ő hogy van. Emiatt az érzés miatt egyre kevésbé vagyok közösségi ember. Szerencsére megtalálom a közeget, ahol őszinte emberekre lehet lelni, de ez az online közösségi média, ahol mindenki egy saját kis bulvárlapnak használja az üzenőfalát, nem az én világom. Nagyon nem. Én anélkül is kíváncsi vagyok nagyon sok ember életére, érzésére.  Őszintén.

Cserháti Zsuzsát hallgattam és néztem délelőtt. És elsírtam magam. Egyrészt hogy találtam egy elképesztően pozitív Cserháti dalt, aminek később még remélem, szerepe lehet az életemben, másrészről pedig néztem a felvételt, hogy minden zenész micsoda flowban van! Elképesztő! Mindenki zenél, muzsikál minden porcikájával. Zsuzsa mindenkit magával repített olyan messzire, amennyire csak lehet. Nem azért állt senki a színpadon, mert magát akarta mutogatni, hanem mert zenélni akartak, átélni az érzést, ami szerintem ezen a felvételen remekül látszik. Elgondolkoztam és rájöttem valamire. Nem azért kezdtem el írogatni mindenfélét még a legelején, hogy "na akkor most engem olvassanak", hanem azért kezdtek el engem olvasni, mert elkezdtem írni. Hatalmas felfedezés volt ez számomra. Mostantól újra többet fogok írni az Andriska Blogra. És köszönöm a türelmet azoktól, akik számítottak rám.