... de nem baj

Ahogy örexem, egyre inkább nem tudom befogadni a számomra kevésbé fontos információkat. Míg a fősulin egy csomó olyan tárgyat megtanultam, ami nem volt szimpi, ez most már nem megy. Médiajog vizsga. Jajj! A jog és én.... nem jöttünk össze sohasem. De ezt a békát is le kell nyelni, legyünk túl a vizsgán, május 28-án. 

Hajnal 4-kor már ki is pattantam az ágyból. Magamtól. Mondom magamban, hogy "na, milyen f@sza gyerek vagyok, még ébresztő sem kell". Make up, wake up, shake up, szokásos reggeli rituálék. Irány az állomás, persze tömegközlekedéssel (ami hajnalban elég gyér Szegeden), mert anyámék elmentek nyaralni az autóval. Hát ja, akinek jól megy... Én meg itt szívok a vizsgákkal, de hiába, ez jár nekem. Hamarosan megírom "A nélkülöző" című önéletrajzi regényem, remélem, bestseller lesz...

Rajta is vagyok a 6:45-kor induló IC-n. Nem indul... nem indul... 6:50, 6:55, 7:00, 7:10... 7:15 körül jön a kalauz, hogy elnézést, de valaki lőfegyvert akart szállítani a vonaton és le kellett szállíttassa. Ebből már sejthettem volna, hogy kalandos napom lesz, de amilyen kis naiv vagyok, ugye...

Tanulom szorgosan a jogot a vonaton is. Épp, hogy Kiskunfélegyházát elhagytuk, jön a kalauz megint - még itt se volt gyanús, hogy "hoppá, ez rossz ómen" - azzal a hírrel, hogy Kecskemét után egy ember az előttünk lévő vonat elé vetette magát, ezért Kecskemét és Nagykőrös között vonatpótló buszok szállítják át az utasokat. Na mondom, faszántos. De én teljesen nyugodt voltam ám. Tényleg. Hát mondom, egyszer csak felérek, igaz, hogy 10:20-kor kezdődik a szóbeli vizsga, de majd lesz valahogy... 

Ebből a kis videoból remekül kitűnik a hangulat. Várakoztunk a buszokra, Kecskeméten. Na mondom, de jó, hogy pont Kecskeméten, a parkban kell várakozni, amiről megannyi kevésbé kellemes gyerekkori emlék és apám szelleme jut eszembe. Ennek ellenére megláttam a rosszban a szépet: a kis trogyli, csúnya szökőkutat gyönyörűségesen felújították és a parkot is egész szépen kipofozták.

Cirka 50 perc, és meg is jött mindhárom busz. Persze nekem már nem jutott ülőhely... A nénik meg azt hiszitek, átadták volna a helyüket?! Fityfenét! Nem adták át! Nem értem... hát ők már annyi mindenen átmentek: háborún, rendszerváltáson, ha azt a sok kínt mind kibírták, most már Nagykőrösig igazán állhatnának. De neeeem. 

Nagykőrös, vasútállomás. Odaértünk, juhú! 1,5 óra csúszásban vagyok, de nem baj, szerencsére a korábbi vonattal jöttem, biztos, ami biztos, szóval minden jó lesz, beérek! Menetelt a nagy tömeg be az állomásra. Mintha a gulágba vittek volna minket, komolyan, objektíven szemlélve totál tragikomédia volt :) 

És talán a legbosszantóbb rész itt jött: a vonat, amire átszálltunk, ugyan ment, de nem volt mozdonyvezető... 50 perc várakozás, megint. Itt már sejtettem, hogy nem fogok beérni 10:20-ra vizsgázni... És valóban, a további részletek nélkülözését kihagynám, lényeg, hogy a vonat, aminek 9:07-re kellett volna beérnie, 11:52-re (megnéztem az időt, mikor leszálltam) ért fel Budapestre.

Nem baj, nyugodt voltam. Tényleg. Meglepően nyugodt a körülöttem lévő idegbeteg emberekhez képest. Gondolkozom, hogy hány óráig is van meghirdetve a vizsga, de nem jut eszembe. De nem baj, a tanárt biztos bent találom valahol az épületben. 

Beérek, átöltözöm fehér ingbe, előttem még hárman várnak, nagyszerű! Azt nem mondtam, hogy csoportos vizsgatípust alkalmazott a tanár úr, egyszerre 3 ember. Mi esetünkben 4. Bemegyünk, nyögünk, nyögünk... Pontosan tudtam, hogy a kérdéseire hanyadik oldalon találom a választ, hogy a válasz hány soros, hogy milyen színnel húztam alá, de hogy mi a válasz, az nem jutott eszembe az esetek többségébe, pedig tanultam. Komolyan mondom, még ez sem lett volna baj, ha nem mondja fél időben szúrós tekintettel, hogy "Hát Dánielnek még csak-csak valahogy, na de maguknak hármójuknak nagyon   rosszul áll a szénájuk, ugye tudják?" Na, kész. Itt éreztem azt, hogy "na, most baj van". Elkezdett velem forogni a világ. Teljesen úgy éreztem magam, mint Goldie Hown, amikor azt a nagyon híres, ikonikus ájulási jelenetet játszotta el az Óvakodj a törpétől! című filmben. (Aki nem emléxik a jelenetre, kérem, tekerje 39:53 és 40:10 közé. Köszönöm.) 

Forgott velem a világ. Ha lenéztem, még rosszabb volt. Ha felnéztem, még rosszabb volt. És ekkor még rákontráz a tanár egy kérdéssel a Ptk-ból... Én meg kész, teljesen magamon kívül voltam, szerintem már egy másik dimenzióban. Nem tudom, kívülről mennyi látszódhatott abból, de amit belül átéltem, higgyétek el, biztos elég hülyén nézhettem (ki)...

Eredményhirdetés: "Dániel 3-ast kap, bár 2-est érdemelne, de ha magának 2-est adok, a többieket meg kell buktassam. Melinda. Nem tudott készülni, megértem. Tanult valamicskét, azt is látom. De nem sokat. *Sóhajt egyet.* Elégséges. András. *Rám néz. Nevet.* Ha maga állítása szerint tényleg tanult, az nagyon ciki. De mivel bent volt órákon, és voltak bevillanásai, és mivel Melindának megadtam az elégségest, magának is meg kell adjam. Norbert. Magával nem tudok mit kezdeni. Ha magát átengedem, azzal az összes eddigi évfolyamtársának, akiknek 2-est adtam, semmibe veszem a munkáját. Sajnálom."   

Ilyen még nem volt, de még hazafele a vonaton is pumpált a gyomrom az idegességtől, pedig nem vagyok az a típus, akinek a gyomrára megy az ideg, és eddig nem is értettem, hogy lehet ez. Na kérem, most már ezt is tudom XD

Kiérek a nyugatiba. Kalauz ül a padon, szerelvény a helyén. Odamegyek a kalauzhoz, mondom neki, hogy nekem van ám helyjegyem, de mivel több, mint 2 órát késett a vonat, így én is több, mint 2 órát késtem mindennel és most nem tudom, hogy kell-e helyjegyet vennem. Kalauz nem szól, csak néz rám. Folytatom: Tudja, történt az az öngyilkosság, az a vonat elé ugrás, és amiatt volt. Erre megszólal:

- A mai vagy a tegnapi?

- Tegnap is volt?

- Igen.

- De méééért?

- Hát nem tom', unják a banánt az emberek...

- Én is unom, de az csúnya halál. Inkább ráinnék egy doboz gyógyszerre... Na de most akkor kell helyjegyet vennem vagy nem?

- Hát, mivel nem a MÁV tehet az öngyilkoshullámról, ezért kell. Ha vezetékszakadás lett volna, vagy üzemi hiba, akkor nem kéne. 

- *Sóhaj.*

- De tudod mit, gyere velem előre, ott leszek én is szinte végig az első vagonban, ott nem fognak fura alakok mászkálni, és megspórolod a helyjegyet.

- Oh, zsír. Köszi.

Helyjegy megspórolva. Hazafele Lutricia McNeal-t hallgattam és aludtam... Vagyis aluszkáltam ... próbáltam... Minden esetre alfában voltam, az biztos. 

És nem vagyok rá büszke, de hazafele bementem az italboltba és vettem 2 üveg Strongbow-t. "Muszáj" volt, azt éreztem. Utólag elmesélve mindezt Barbinak, azon gondolkodtam, hogy ha ebből a sztoriból egy dupla részes animét  csinálnának, mekkora sikere lenne. Tragikomédia a köbön, a morbid humort meg csipázzák az emberek :)    

Jaj! Míg el nem felejtem! Nemzetközi gyermeknap alkalmával boldog gyereknapot minden kedves kis lurkónak, és minden hozzám hasonló örökgyereknek! :) 

(Ha valaki megajándékozna, nagyon szeretem többek között Yzmát, vagy David Duchovny-t, akinek még mindig nincs meg a CD-je.) 

Pacsi/puszi,

A.

VAN MÁSIK ÚT!

A most következő bejegyzés konkrétan egy levél, egy nagyon kedves volt csoporttársamnak, aki hozzám hasonló módon szintén nem tudja, nem szeretné eladni magát. Mikor megírtam, éreztem, hogy ezt rögzítenem kell a blogba, elsősorban magamnak, hogy ne felejtsem el, másrészt mindenki másnak, aki kicsit is hasonlóan érezvén nem találta a helyét a világban.

" Peti, ezt meg kell írjam. Próbálom rövidre fogni.

Médiajog órán a tanárunk sok példát hozott  közszemélyek megsértésére, természetesen bulvárlapokból. Gusztustalan egy szakma lehet bulvárban dolgozni. Mégis, akiket mutat a tv, akik a csapból folynak, ők a sztárok. 

Nem rég voltam egy előadáson, ahol egy srác mondta, hogy "meg kell tanulni mindenkinek eladni magát" meg hasonlók... Nagyon rosszul éreztem magam.

Pont másnap voltam egy állásinterjún. OVB (?) asszem, bár én nem tudtam, hova megyek. A hapsi öltönyben, nyakkendőben, drága karórában játszotta a gazdag muksót, akinek több, mint 250 ügyfele van, és a meglévőket most már nem bírja, és erre keres embert. Meg akart győzni engem, hogy ő bármire rá tudna venni engem, mert olyan jó  a kommunikációja, és ha én leszek az egyik elemzője (ilyen hülye neve van a munkakörnek), akkor én is képes leszek rá. Mire én: "De én már nem akarok senkit sem meggyőzni semmiről. Ha a véleményemet kérdezik, elmondom, de ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit?" Fél perc hallgatás után belekezdett egy rámenős dumába újra. Képen röhögtem. Mutatott egy képet, amin a Duna volt meg a Lánc híd, és hogy olyan hotelben volt legutoljára a cég jóvoltából, ahol ilyen a panoráma. Mondom: "És?" Erre néz rám nagy szemekkel, majd:" Hát ez hatalmas dolog ám!" Nézek rá a  híres "és ezt ki nem szarja le?" nézésemmel. Mondom, nekem ez nem fontos, nem érdekel. Ő meg, hogy de neki igen. A végén azt mondta, hogy "Neked van tartásod." Mondom: "Tudom :D "

Másik. Ma találkoztam Anita énekesnővel, és tudom, hogy Te nem szereted a pop zenét, de nem ez a lényeg. Ő idén 51 éves. Egyedül jött le Majsára autóval (kocsis tibort láttam egyszer véletlenül Zsombón, 2 gorilla őrizte, az egyik sofőr is volt... no comment.) Anita egyedül intézett mindent, mindenkivel azonnal megtalálta a közös hangot. :) 

Nekem anno, amikor nagyon rosszul voltam, a "Van másik út" című dala húzott ki  a mély depiből. Nagyon sokkal tartoztam neki, és ezt évek óta szerettem volna neki elmondani, és most nyilt rá alkalom. Az öltözősátorban több, mint fél órát beszélgettünk, úgy, hogy még sosem találkoztunk, elfeleztünk egy lángost is :) Tündéri volt és EMBER!!! A zene terápiás hatásán át a bulvársajtón keresztül mindenen beszéltünk. Azt mondta, hogy Ő CSAK A KÖZÖNSÉGBEN BÍZIK, a médiában nem. És hogy ő boldog, csinálják az új dalokat szép lassan, és olyan békés az élete, hogy nem zaklatják riporterek, mert anno kőkeményen meghúzta a határt. Azt mondta, hogy higgyem el, a kemény munka meghozza a gyümölcsét. És hogy azért ilyen boldog és kiegyensúlyozott, mert tükörbe tud nézni, mert a (most már 28 éves) pályája alatt sosem került bulvárújságokba. 

A fellépésén az utolsó dal volt a "Van másik út". Ahogy énekelte, elkezdett szemerkélni az eső. És elkezdett a szél is fújni. És akkor azt éreztem, hogy megtisztultam. Hogy "most minden rendben lesz" :) Azt hiszem, ezért a csodás érzésnek a megéléséért voltam mostanában lejjebb, de megérte :)

Én csakis így akarom, így tudom, így szeretném. És most már annnnnnyira kiváncsi vagyok, hogy mi lesz mondjuk a magukat ezerrel marketingelő figurákkal és mondjuk velem/veled 15 év múlva, hogy el nem tudod képzelni. :) "

 „A zene hatalma, a szeretetadás vágya, soha nem múló szenvedélye hajt előre, hogy dalaimmal mondjam el érzéseim egy élhetőbb világról, amelyben több gondoskodás van a gyengék, és a védtelen állatok iránt. Közel szeretnék kerülni azokhoz, akik így éreznek, hallgatják dalaimat, eljönnek koncertjeimre, kiknek talán egy-egy dallal, lélekben erőt adhatok. Nem vagyok „celeb”. Szolgálok.

A zene, az éneklés, a szeretet csodálatos küldetése az enyém.

Ez ad értelmet az életemnek.”  - Anita