A kevesebb néha több (?)

Nyilván a közösségi portálok használata, és az arról alkotott vélemények megosztottsága mellett elég nehezen tudunk elmenni manapság. Én most csak részben szeretném érinteni a témát, mivel mégiscsak idekapcsolódik. Elmondom, miért. Ha valaki naponta posztol - legyen szó képről, dalról, bármiről - az a valaki egy idő után unalmassá válik. De ez csak egy dolog, ilyen szempontból nem is számít, mert az ő baja. Viszont ha egyszer tényleg valami nagyon fontos információt szeretne megosztani - pl. megbetegedett egy családtagja, talált egy elveszett személyi igazolványt, stb. - a kutya nem fog már rá odafigyelni, mert már megszokták, hogy oké, XY ma is kitett valamit az üzenőfalára.

Sokat gondolkoztam azon, hogy én és - már csak hogy ne szakadjunk el a virtuális valóság témától - a profilom, vajon stílusos-e? Nyilván az, mert mindig az aktuális érdeklődésemet próbálom kifejezni általa. Egyszer a zene iránti alázatom próbálom kommunikálni a világ felé, másszor az önmegvalósításra és a természetességre helyezem a hangsúlyt, jelenleg pedig a mesepszichológia és a mesék iránti rajongás áll a fókuszban. Ennek ellenére néha egy szelfire is képes vagyok azt mondani, hogy "Istenem, ez de stílusos! Én miért nem vagyok ilyen stílusos???" Érdekes dolog ez... Örök elégedetlen vagyok, ezt már Vida Anikó is megmondta, és milyen igaza van! Viszont erre Gina mesterem azt írta nekem: "Elégedettség nem létezik, amint elérünk valamit, már valami új érdekel. Ez jó. Ez hajt előre." És valóban, nyilván ez lehet a háttérben. Persze magamtól nem jövök rá az ilyen triviális dolgokra, ilyenkor mindig külső segítség kell. Nem baj, végül úgyis megjön a válasz. Segítséget kérni pedig nem szégyen, sőt!

Szóval ezeken kavarogtak mostanában a gondolataim. Ma viszont minden megváltozott. Azt hiszem, rájöttem, mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami említésre sem méltó. Mert mi is a gond a közösségi portálokkal? Ha ér minket egy impulzus - legyen az akár jó, akár rossz - azt azonnal meg kell osztanunk másokkal, legalábbis ezt érezzük. Szinte már megszokássá vált. És akkor megosztjuk. Mert miért ne, ugyebár? Hiszen mások is megosztják! Na és ezen a ponton kezdődik el egy cirkuláris sátáni folyamat kezdete, amiből aztán irtó nehéz kilépni!! Minden impulzust meg akarunk osztani a világgal, de a világ nem tudja kiszűrni a csodákat! 

Ma délután a Cotton Club Singers 20 éves jubileumi koncertjén voltam délután a Szegedi Nemzeti Színházban. Fehér Gáborral (a Cotton Club Singers és a Singer Street alapítója)  kellett találkoznom személyes ügyekben. (Hosszú, zenés sztori, nem untatlak most vele Titeket :) ) Lényeg, hogy élőben még nem találkoztunk és úgy esett meg a találkozás, hogy közben Fehér Adri írta nekem üzenetben, hogy mit írt neki Gábor, hogy merre is találom... Miután nagy nehezen - egyszerre tündéri, ám mégis igen karakán módon - megkértem egy portás (?) hölgyet, hogy mutassa meg nekem, hogy mégis merre találom a művészek öltözőjét, pár vargakanyar és néhány sötét folyosó után végül megtaláltam Gábort. És beszélgettünk. Őszintén. Sokat. Mind a zenei képzettsége, mind tehetsége, mind pedig a humora vitathatatlan. Kicsit elszomorít az a tény, hogy Amerikában ünnepelt sztár lenne, itthon pedig csak egy szűk (no de annál igényesebb!) réteg ismeri a nevét. Igazából tök jó volt megbeszélni a dolgokat, hiszen ha minden jól megy (márpedig miért ne menne jól), akkor Neki is és nekem is egy igen tartalmas 2015-ös évünk lesz, az egyszer biztos.

Minden esetre számomra ma egy csoda történt, egy csodás találkozás, egy őszinte beszélgetés, amit ha az idő nem sürget, a végtelenségig lehetett volna folytatni. Egy drága kolleganőm mondta nekem, hogy nagyon tiszteli bennem az őszinte rajongásomat, mert ez egy olyan ritka pozitív tulajdonság, amiből hiány van manapság. A mondat első fele aranyos és igaz, a mondat második fele viszont elszomorító. Én nem tudom, honnan szerezhetnek az emberek inspirációt, kitartást, energiát, ha nem ezekből a szívből jövő rajongásokból, az egyes művészeti ágak alkotásaiból, és az ezek által megélt élményekből. Nem tudom ezek nélkül elképzelni az életem. Annyi igazi csoda történt már velem ezeknek a dolgoknak köszönhetően!  

Na most visszaolvasva ezt a bejegyzést... elég cirka lett... Tehát, összegzésül: azt hiszem, végre tudom, mik azok a személyes dolgok, amelyeket másokkal is meg kell osszak, és ez egyetlen dolog: a csoda. Mert bizony vannak ám! Én legalábbis rendületlenül hiszem, mert velem is történtek/történnek :-)

2015-ben pedig tényleg megpróbálom azokat a témákat megírni, amikben most nagyon benne vagyok: egyrészt továbbra is az Élet Iskolájának tanításai (ez alól nem tudok kibújni, mindig csak úgy megtörténnek); másrészt folytatva a már megkezdett zene iránti elkötelezettségem és hirdetni annak terápiás hatásait; harmadrészt több szakirodalmat kiolvasva nagyobb hangsúlyt fektetni és kicsit reklámozni is a vegetáriánus és a vegán életmódot; negyedrészt pedig kicsit "mesepszichológiázni". Aztán hogy ebből mi lesz, az a Jövő zenéje :-) 

Így az év utolsó napjának utolsó óráiban pedig szeretnék minden kedves olvasómnak egészségben gazdag, termékeny, és sok-sok mesés élményben gazdag 2015-ös esztendőt kívánni!

Ja és aki teheti, jövőre ugyan menjen el egyszer egy Singer Street koncertre. Garantálom, hogy nem fogja megbánni. Pacsi/puszi, A.