A kevesebb néha több (?)

Nyilván a közösségi portálok használata, és az arról alkotott vélemények megosztottsága mellett elég nehezen tudunk elmenni manapság. Én most csak részben szeretném érinteni a témát, mivel mégiscsak idekapcsolódik. Elmondom, miért. Ha valaki naponta posztol - legyen szó képről, dalról, bármiről - az a valaki egy idő után unalmassá válik. De ez csak egy dolog, ilyen szempontból nem is számít, mert az ő baja. Viszont ha egyszer tényleg valami nagyon fontos információt szeretne megosztani - pl. megbetegedett egy családtagja, talált egy elveszett személyi igazolványt, stb. - a kutya nem fog már rá odafigyelni, mert már megszokták, hogy oké, XY ma is kitett valamit az üzenőfalára.

Sokat gondolkoztam azon, hogy én és - már csak hogy ne szakadjunk el a virtuális valóság témától - a profilom, vajon stílusos-e? Nyilván az, mert mindig az aktuális érdeklődésemet próbálom kifejezni általa. Egyszer a zene iránti alázatom próbálom kommunikálni a világ felé, másszor az önmegvalósításra és a természetességre helyezem a hangsúlyt, jelenleg pedig a mesepszichológia és a mesék iránti rajongás áll a fókuszban. Ennek ellenére néha egy szelfire is képes vagyok azt mondani, hogy "Istenem, ez de stílusos! Én miért nem vagyok ilyen stílusos???" Érdekes dolog ez... Örök elégedetlen vagyok, ezt már Vida Anikó is megmondta, és milyen igaza van! Viszont erre Gina mesterem azt írta nekem: "Elégedettség nem létezik, amint elérünk valamit, már valami új érdekel. Ez jó. Ez hajt előre." És valóban, nyilván ez lehet a háttérben. Persze magamtól nem jövök rá az ilyen triviális dolgokra, ilyenkor mindig külső segítség kell. Nem baj, végül úgyis megjön a válasz. Segítséget kérni pedig nem szégyen, sőt!

Szóval ezeken kavarogtak mostanában a gondolataim. Ma viszont minden megváltozott. Azt hiszem, rájöttem, mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami említésre sem méltó. Mert mi is a gond a közösségi portálokkal? Ha ér minket egy impulzus - legyen az akár jó, akár rossz - azt azonnal meg kell osztanunk másokkal, legalábbis ezt érezzük. Szinte már megszokássá vált. És akkor megosztjuk. Mert miért ne, ugyebár? Hiszen mások is megosztják! Na és ezen a ponton kezdődik el egy cirkuláris sátáni folyamat kezdete, amiből aztán irtó nehéz kilépni!! Minden impulzust meg akarunk osztani a világgal, de a világ nem tudja kiszűrni a csodákat! 

Ma délután a Cotton Club Singers 20 éves jubileumi koncertjén voltam délután a Szegedi Nemzeti Színházban. Fehér Gáborral (a Cotton Club Singers és a Singer Street alapítója)  kellett találkoznom személyes ügyekben. (Hosszú, zenés sztori, nem untatlak most vele Titeket :) ) Lényeg, hogy élőben még nem találkoztunk és úgy esett meg a találkozás, hogy közben Fehér Adri írta nekem üzenetben, hogy mit írt neki Gábor, hogy merre is találom... Miután nagy nehezen - egyszerre tündéri, ám mégis igen karakán módon - megkértem egy portás (?) hölgyet, hogy mutassa meg nekem, hogy mégis merre találom a művészek öltözőjét, pár vargakanyar és néhány sötét folyosó után végül megtaláltam Gábort. És beszélgettünk. Őszintén. Sokat. Mind a zenei képzettsége, mind tehetsége, mind pedig a humora vitathatatlan. Kicsit elszomorít az a tény, hogy Amerikában ünnepelt sztár lenne, itthon pedig csak egy szűk (no de annál igényesebb!) réteg ismeri a nevét. Igazából tök jó volt megbeszélni a dolgokat, hiszen ha minden jól megy (márpedig miért ne menne jól), akkor Neki is és nekem is egy igen tartalmas 2015-ös évünk lesz, az egyszer biztos.

Minden esetre számomra ma egy csoda történt, egy csodás találkozás, egy őszinte beszélgetés, amit ha az idő nem sürget, a végtelenségig lehetett volna folytatni. Egy drága kolleganőm mondta nekem, hogy nagyon tiszteli bennem az őszinte rajongásomat, mert ez egy olyan ritka pozitív tulajdonság, amiből hiány van manapság. A mondat első fele aranyos és igaz, a mondat második fele viszont elszomorító. Én nem tudom, honnan szerezhetnek az emberek inspirációt, kitartást, energiát, ha nem ezekből a szívből jövő rajongásokból, az egyes művészeti ágak alkotásaiból, és az ezek által megélt élményekből. Nem tudom ezek nélkül elképzelni az életem. Annyi igazi csoda történt már velem ezeknek a dolgoknak köszönhetően!  

Na most visszaolvasva ezt a bejegyzést... elég cirka lett... Tehát, összegzésül: azt hiszem, végre tudom, mik azok a személyes dolgok, amelyeket másokkal is meg kell osszak, és ez egyetlen dolog: a csoda. Mert bizony vannak ám! Én legalábbis rendületlenül hiszem, mert velem is történtek/történnek :-)

2015-ben pedig tényleg megpróbálom azokat a témákat megírni, amikben most nagyon benne vagyok: egyrészt továbbra is az Élet Iskolájának tanításai (ez alól nem tudok kibújni, mindig csak úgy megtörténnek); másrészt folytatva a már megkezdett zene iránti elkötelezettségem és hirdetni annak terápiás hatásait; harmadrészt több szakirodalmat kiolvasva nagyobb hangsúlyt fektetni és kicsit reklámozni is a vegetáriánus és a vegán életmódot; negyedrészt pedig kicsit "mesepszichológiázni". Aztán hogy ebből mi lesz, az a Jövő zenéje :-) 

Így az év utolsó napjának utolsó óráiban pedig szeretnék minden kedves olvasómnak egészségben gazdag, termékeny, és sok-sok mesés élményben gazdag 2015-ös esztendőt kívánni!

Ja és aki teheti, jövőre ugyan menjen el egyszer egy Singer Street koncertre. Garantálom, hogy nem fogja megbánni. Pacsi/puszi, A.

Mennyit ér egy nő?

Vajon hány és hány férfi tehette már fel ezt a kérdést a történelem során? És kaptak rá választ? Ugye-ugye... Egy teljes randimentes év után az ember számot vet sok mindennel. Első sorban saját magával és az ő "Cserháti-szindrómájával".  Azért hívom ezt így, mert drága Cserháti Zsuzsa a halála előtti két évében, bár folyamatosan kapott felkéréseket, aznap lemondta őket. És megértem. Senki sem hibáztathatja. Annyi minden kavargott a fejében: a korábbi nélkülözöttsége, a hirtelen jött siker, a félelmei... Én az év eleji randijaimat mondtam le, ugyanezen indokok miatt. (Vagy gonosz dög voltam, és még csak le se mondtam, csak simán nem mentem el. Tudom, szemétség, de aki netes társkeresőre adja a fejét, az számoljon ezzel is.) Túl sok minden kavargott a fejemben: a múlt hegei, a jövő bizonytalansága, és a saját magamnak kreált - sokszor alaptalan - félelmek. No de nem is baj, ebben az évben teljes erőbedobással az önismereten dolgoztam, és hihetetlenül eredményes volt!!! És ennek úgy örülök, hogy jó úton járok. Annyi, de annyi 40-es, 50-es embert látok, akik még mindig nem önazonosak, becsapják magukat, és ujjal mutogatnak a másikra. Én legalább nem leszek ilyen, ezt már most borítékolom. Hála ugyebár többek között a 2014-es évnek! :-)

Zsuzsa... ha még köztünk élnél, hány meg hány teltházas koncertet adhatnál és a legnagyobb magyar énekesnő lennél még mindig.... Egyébként miért nincs Cserháti Zsuzsa, Máté Péter vagy Hofi Géza terünk??? De most komolyan! Miért mindig ezer éves vitézekről, nagy szavaknak tűnő ideológiákról vagy szentekről lehet elnevezni tereket? Költői kérdés volt, de ha esetleg netalán tudja valaki a választ, szívesen venném ám.

Cserháti Zsuzsa dalokat feldolgozni egyébként rettentő nagy felelősség. De azt hiszem, a SWING című magyar mozifilm méltó erre a dalra, és az énekesnők is minden tudásukat beleadták. Vera kezd beérni és megtalálni önmagát, Gigi élvezi a zene örömét, Fatima különleges hangszíne pedig még színesebbé varázsolja a produkciót. Ami friss, üde és a mai fülek is talán könnyebben befogadják. (Na nem mintha az eredeti dal nem állná meg a helyét még ma is!)

Hm... három énekesnő... Mindhárman különböznek: hangban, korban, bőrszínben, alakban. De vajon számít ez? Aligha hiszem. Legyen EMBER csupa nagy betűkkel, alázatos, és sok-sok szép dallal örvendeztesse meg a közönségét. Azt hiszem, ennyi a lényeg. 

A filmet pedig sok szeretettel ajánlom mindenkinek, mert szerintem egy nagggyon jól sikerült magyar film, amiben minden színész fergetegeset alakít, de hadd emeljem ki a főszereplők mellett - Ónódi Eszter, Csákányi Eszter és Törőcsik Franciska - a kiöregedett, poéngyáros, karakán dizőzt alakító Törőcsik Marit, és a színes világot megtestesítő Kulka Jánost, aki sok nővel ellentétben képes sétálni tűsarkúban is! Respect Neki, komolyan! És persze a pasik: Mészáros Béla és Szatory Dávid, akiknek köszönhetően folyamatosan felmerül a nézőben a kérdés, hogy: "Mennyit ér egy nő?" És amúgy meg egyáltalán: "Mennyit ér egy pasi???!!!" Nekem nagyon tetszett a film, nem lövöm le a poénokat, tessék megnézni. Ha lehet, mindezt moziban tegyétek, mert mindig nagyobb élmény, mint otthon a négy fal között. Még ha egyedül mentek, akkor is. És akkor a végén íme a videoklip, melyben sok-sok jópofa részletet is láthatunk a filmből. (Ugye, hogy nem lehet nem megállni táncikálás nélkül, ha felcsendül ez a dal? :)))  

Élményfeldolgozó kérdések - Alexander technika

Nagyon szerencsés vagyok, hogy az Univerzum ilyen nagy odafigyeléssel és tényleg minden kis részletet kiporciózva elvezett engem az Alexander technikához. Nagyon örülök, hogy jelen esetben "mellékszereplőként" vehettem részt egy tudományos munkában, mely az első olyan alkotás, ami egy olyan ritka idegrendszeri betegség, mint a disztónia (dystonia) és az Alexander technika (AT) közötti összefüggésekre próbál magyarázatot adni többek között. Az alábbi kérdéssorban a kérdések főképp egyes szám első személyben vannak, ez ne zavarjon meg senkit, mindennek oka van. Remélem, hogy a saját tapasztalataimmal  tudok valamit beleadni a nagy közösbe, vagy ha csak néhány mondat megfog valakit az általam leírtakból, már megérte.

 

Hogyan kerültem kapcsolatba az AT-val, milyen célkitűzéseim voltak?

Igazából teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba az Alexander-módszerrel, már ha hiszünk a véletlenekben, de szerintem nincsenek olyanok. Egy régi, kedves, gimnáziumi tanárommal futottam össze az utcán, akinek az eredeti szakmája védőnő, és főleg ebből kifolyólag a suli egészségügyi képzéseiben oktatott, de egyik évben a gimnáziumi osztálynak is volt vele órája. Beszélgettünk, kérdezte, hogy milyen a fősuli, hogy miből írom a szakdolimat. Mikor mondtam Neki, hogy a zene terápiás hatásából, azonnal mondta, hogy nézzek utána az AT-nak, mert az kombinálja a gyógytornát és a zenét. Mint utólag kiderült, ez a kijelentés nem állta meg a helyét, de ennek a találkozásnak, beszélgetésnek köszönhetem, hogy utánajártam az AT-nak. Mikor megtudtam, hogy Szegeden az egyetlen Alexander-oktató bázisa a mellettem lévő tízemeletesben van, pláne azt gondoltam, hogy ilyen véletlenek aztán nincsenek. Nem volt konkrét célkitűzésem, úgy indultam neki, hogy gyerünk, próbáljuk ki, lesz, ami lesz.

Milyen voltam az Alexander-technika alkalmazása előtt?

Ha mondhatok ilyet, elég meggondolatlan, bár ez nem a legjobb szó. De sokkal-sokkal türelmetlenebb voltam. Hisztisebb, ezt így nyugodtan kijelenthetjük. Könnyebben belementem játszmákba, konfliktusokba.

Mit jelentett számomra az AT tanulásban való részvétel, miképpen éltem meg a folyamatot és a tanulási kereteket?

Abszolút pozitívan. Noha az eleje „fura” volt, mikor az oktatóm minden áron szerette volna elmagyarázni, hogy ezzel a technikával minden könnyebben megy. Meg a szavak: „fölfelé”, „stop”, stb… De kb. 5 alkalom után rájöttem, nem kell ezzel foglalkoznom, mert éreztem, ez az egész valami új érzés, valami más, valami jó. Később aztán belém vésődtek és automatikussá váltak a szakkifejezések. Szóval a kezdeti „bemelegítés” után már nagyon-nagyon jól éltem meg az egészet. Nagyon hálás vagyok a tanáromnak, mert mindig képes volt igazodni az aktuális lelki állapotomhoz, pedig ez nagyon nem könnyű dolog. Mind a folyamatról, mind a keretekről csupa pozitív véleménnyel vagyok.   

Milyen változások történtek a szituációk megélésében az AT elsajátítása során?

Képes vagyok objektíven szemlélni magamat bizonyos szituációkban. Ez hatalmas dolog, mert azt látom, erre nagyon kevés ember képes. Én se mindig, de azért szépen lassan egyre többször, és egyre jobban. Sokkal nagyobb a türelmem a körülöttem történő eseményekkel kapcsolatosan, rájöttem, hogy ami nem rajtam múlik, azon hiába stresszelem magam, attól nem fog megváltozni a helyzet. Nem rohanok a troli után, mikor tudom, 5 perc múlva úgyis jön másik. De még a vonat után se, mert tudom, 1 óra múlva abból is jön másik :-) Fura látni, hogy az emberek mennyire türelmetlenek. Régebben, az AT elsajátítása előtt ezt nem vettem észre. Én is egy voltam a stresszelő, rohanó, görcsölő ember közül. 

Milyen nehézségekkel, külső-belső akadályokkal kellett megküzdenem az AT alkalmazása során és egyes élethelyzetekben felmerülő jelenségeknél?

Az egyik válaszomban már benne volt, hogy az első néhány óra furi volt. Hallottam, hogy valaki fel is adta pár óra után. Ez a hozzáállást mondjuk nem értem, bár lehet, hogy a személyiségemből fakad: ha valamit elkezdtünk, azt fejezzük be, vagy ez esetben legalább jussunk el addig a pontig, amíg érezzük, hogy használ-e a technika, vagy sem.

De ami sokkal lényegesebb, az a türelem, megint csak. Hogy ebben a mai, információkkal teletömött, zsúfolt, rohanó világban, ahol mindenki rohan, és mindenki nagyon akar valamit (csak legtöbbször épp azt nem tudja, hogy mit is), képes legyek nem beállni a sorba. Darwin híres mondása, hogy „Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.” Ezt is az AT óta értettem meg, és tudtam integrálni magamba. (Bár itt azért hozzátenném, hogy eközben számtalan pszichológiai, spirituális témájú könyvet olvastam, és coaching-ra is jártam, ahol pont ezen dolgoztunk. Nyilván ha ezt a témát - a változások megélését - vesszük, akkor egy saját magam számára kidolgozott komplex terápia része az AT.)

Milyen hatásait, eredményeit, következményeit látom, magamban, környezetemhez való viszonyomban, körülményeimben?

A türelmességről és az objektivitásról már sokat beszéltem, nem ismételném magam. Amit még nagyon fontos kiemelnem, hogy egyre kevésbé érdekel mások véleménye. Régen pedig jaj de fontos volt! Akkor butus voltam, ha a mai eszemmel gondolok azokra az időkre.

Legutóbbi nagy projektem az volt, hogy kidobtam a televízióm. Eddig se néztem, de az utóbbi időkben konkrétan irritált a jelenléte. Gyönyörűen berendeztem a helyét: szobaszökőkutat, asztali zen kertet, és fikuszt tettem a helyére. Azóta ha odanézek, megnyugszom. Vettem egy gyönyörű mandalás faliszőnyeget az ágyam fölé, egy másik gyönyörűt a szekrény melletti falra, a ronda asztali írólámpám kicseréltem egy gyönyörű narancsszínű rizslámpára, és egy csodaszép chilipaprikát is vettem. Mindezt három nap alatt. Azóta el se tudom mondani, mennyire jól érzem magam a szobámban! Nem tudom, hogy ennek konkrétan köze van-e az AT-hoz, de a személyiségfejlődésemhez biztos. (Annak pedig köze van az AT-hoz, szóval azt gondolom, ez egy cirkuláris dolog.)

Az Alexander-technikáról, mint pszicho-fizikai módszerről alkotott képem, hozzáállásom hogyan alakult?

Ez egy hosszabb folyamat, azt gondolom. Eleinte a fizikai részét éreztem, de aztán idővel a mentális egészségre gyakorolt hatását is megéreztem. Nem tudom, hogy ez kinél, hogy van, de az én esetemben (most már!) ez utóbbi sokkal fontosabb. Ahogy telik az idő, arra jöttem rá, hogy minél jobban van az ember lelkileg, annál könnyebben vészeli át a fizikai akadályokat is. Én például idejét se tudom, mikor voltam utoljára olyan beteg, hogy antibiotikumot kellett volna szedjek. Egyik kedvenc, példaképértékű énekesnőm, Moór Bernadett mondta azt egy interjúban, hogy milyen fura, hogy a testünkkel mennyit foglalkozunk: eddzük, plasztikázzuk, kenegetjük krémekkel, gyógyszereket szedünk, fogyózunk, és hogy közben a lelkünket teljesen elhanyagoljuk: nem merünk őszinték lenni, nem merjük felvállalni magunkat, nem mondjuk ki, hogy mi bánt minket, nem merünk sírni és úgy összességében, nagyon keveset törődünk a lelkünkkel. Én egyébként az „ép testben ép lélek” mondást megfordítanám: „ha ép a lelked, ép a tested.” Ha ez megtörtént, akkor már igaz az „ép testben ép lélek” is, és onnantól kezdve az egész egy körforgás.

Milyennek tartom a tanulási folyamat kimenetelét?

Abszolút pozitívnak! Olyannyira, hogy egyáltalán nem érzem azt, hogy valaminek vége lenne, sőt! Még csak most kezdődik el igazából minden, semmit sem zártam még le az AT-val kapcsolatosan, így a kimenetel szót nem is tartom szerencsésnek.

Az órák során érintett témák közül melyek voltak számomra a legfontosabbak, legmélyebbre hatolók?

  

Mikor egyszer a tanárom idézett egy külföldi Alexander-oktatótól: „Leave yourself alone!” Magyarul furán hangzik, hogy „Hagyd békén magad!”, de tulajdonképpen benne van minden. Mi magunk akadályozzuk saját magunkat legtöbbször és tök jó lenne, ha nem b@szogatnánk folyton önmagunkat és nem agyalnánk, nem görcsölnénk egy-egy dolgon annyit. Na, ezen a téren még bőven van mit tanulnom, de sokat fejlődtem, úgy érzem.

Milyen (esetleg nem várt, meglepő) felismerésekre, összefüggésekre találtam rá?

Az, hogy mennyire összefügg minden mindennel. Én eddig is egészében gondolkoztam a testről, noha sajnos azt tanuljuk meg az iskolában, hogy az egyes szervek betegednek meg, a doktor néni pedig majd felír arra egy gyógyszert. De azon, hogy a lábfejem befeszülésének köze lehet a nyakam lazaságához, vagy épp a csípőmnek, vagy vállaimnak a feszüléséhez, abba bele se gondoltam, mióta a disztóniám előjött. Egyszerre fantasztikus és félelmetes. Fantasztikus, hogy mennyire összefügg minden mindennel, és félelmetes, hogy az orvostudományban erre így nem helyeznek hangsúlyt, és hogy ezt a hétköznapi emberek nem tudják.

A szokványos, gyakori, ismétlődő élmények, jelenségek és az eredeti, szokatlan, különleges, váratlan események visszakeresése.

Hogy nyugodtabb, türelmesebb vagyok, az mindenképp. Igazából számomra az érzés a lényeg. Mikor az oktatóm kérdezi néha, hogy mit érzek, legtöbbször nem tudok konkrét választ adni, csak azt, hogy valami mást, valami jót. Az asztali gyakorlatoknál is azért szoktam becsukni a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni, hogy jobban érezzem, mi történik a testemmel.

A stopot például rendszerint előveszem járásnál. Bár sokszor megkérdezik, hogy „Baj van?”, mikor megállok egy pillanatra… A fölfelé irányomat próbálom tartani (sajnos még mindig sokszor megfeledkezem róla). Érzem, hogy ha befeszülnek az izmaim, érzem, ha befeszül a vállam, a nyakam, a csuklóm, stb… Pedig nem is gondoltam bele soha, hogy ezek az izmaim is befeszülnek. És ez nagyon jó, mert minden érzés egy-egy új lehetőség arra, hogy „újraépítsem” magam. A legutóbbi élményem, hogy megéreztem, hogy feszítem a derekam. Azóta már azt is tudatosan el tudom engedni. De mindehhez több, mint fél év kellett, hogy megérezzem és hogy képes legyek rajta lazítani. Az is remek, hogy a beszédemre, illetve az artikulációmra is hatással van az AT. Hozzászoktam a gyors beszédhez, amit sokan nem értenek. Az AT használata ezen is sokat változtatott. Erről az egészről egy Szatmári Orsi dal címe jutott hirtelen eszembe: „Most minden más”.

Milyen attitűdöket, viszonyulást, hozzáállást tapasztaltam, és én milyeneket tanúsítottam?

Én minden egyes alkalommal megpróbáltam/megpróbálom magamból kihozni a legtöbbet, amit akkor éppen tudok. A tanáromról is ugyanezt tudom elmondani. A pesti órák alkalmával azt láttam, hogy minden kis Alexander-tanár növendék nagyon lelkes, kiegyensúlyozott, kedves ember. Nyilván a hétköznapokban is hasonló attitűddel viszonyulnak a világhoz. 

Milyennek találtam a tanárommal kiépült viszonyt, folyamatában is?

Szegényt az elején nagyon sajnáltam, hogy nem tud hova tenni. Tudom, hogy nagyon nehéz eset, vagy úgyis fogalmazhatunk, hogy nagyon összetett, kevésbé megszokott eset vagyok globálisan nézve. De aztán ledőltek a falak, és minden órával jobban és jobban tudott rám hangolódni. A másik, ami nagyon jó, hogy az én tempómhoz igazította/igazítja a „tanulnivalókat”, illetve, hogy kiválóan tartja a határokat: nem egy merev tanár-diák viszony, nem érzem az alá-fölérendeltséget, hanem azt érzem, hogy közösen dolgozunk, hogy mindkettőnknek ugyanakkora a szerepe, a felelőssége. Egyre jobban értjük egymást fél szavakból is, ugyanakkor az egészséges határok miatt ez a kapcsolat nem tud átmenni barátságba, nehogy a tanulás rovására menjen.

Miképp tervezem az elsajátítottak jövőbeli használatát a magánéletemben és a munkámban?

Erre van egy (szerintem) nagyon szép hasonlatom. Olyan az AT, mint egy gyönyörű, hatalmas kastély. És noha már 1 éve (jesszus, öregszem!) járok az órákra, és próbálom magamba integrálni a technikát, hogy az élet legtöbb helyzetében alkalmazni tudjam, még mindig van mit tanulnom, bőven. Sokszor kapom rajta magam, hogy ezt se így kellett volna, meg azt se. Illetve mikor azt hiszem, hogy na, ennél többet már nem tudok tanulni, akkor érek el pont mindig egy újabb szintet, és megtanulok ellazítani egy újabb izmot, izomcsoportot, amiről nem is tudtam eddig, hogy befeszítem. Visszakanyarodva a kastély hasonlatomhoz, azt érzem, hogy még mindig csak a kastély előszobájában, báltermében járok és még annyi helység van, amit nem fedeztem fel. Az emelet tele van szebbnél szebb szobákkal és még nem láttam őket, ahogy a kastélykertet sem! Márpedig én szeretném meglátni őket.

Még mi jut eszembe az egész folyamatról, mint saját élményről?

Egy vicces sztori. Úgy fél év AT után mondta először a mamám, hogy „De szélesek a vállaid, nem tán gyúrsz?”. Ezután picit később anyukám is megjegyezte, hogy szélesebbek a vállaim. A legviccesebb az volt, mikor mamám testvére megkérdezte: „Andris, te gyúrsz? Mert én úgy látom. Vagy mit csinálsz, hogy ilyen szélesek a vállaid? Gyúrsz, ugye?” Az utóbbira akkor azt válaszoltam, hogy csak úszok. Nem akartam belemenni abba, hogy mi is az az AT, úgyis elfelejtette volna a hölgy, meg annyira nem is érdekelte soha, hogy mi van velem, ezért az ő szájából ezt nagy öröm volt hallani. Persze az én fejemben ott volt a válasz, hogy „dehogy gyúrok, csak Alexanderezek” :-)

Ezek a szituációk mind külön-külön történtek, mikor az illetőkkel négyszemközt voltam.

Milyen kérdésfeltevés és kérdéskör érdekel leginkább a módszer kutatásaival kapcsolatban?

Nincs különösebb kérdéskör, minden kutatás érdekel. Nyilván a betegségemből adódóan elsősorban az idegrendszeri betegségekkel összefüggő tanulmányok érdekelnek. Valamint a zene nagy szerelmeseként érdekel, hogy vajon milyen összefüggés lehet a zene és az AT között. (A zenének mindennel van összefüggése.) Meg még talán azt emelném ki, hogy vajon egy-egy betegség kezelésénél meddig lehet eljutni. Abban minden esetre biztos vagyok, hogy az AT minden betegség tüneteit képes enyhíteni valamilyen szinten.

(In Majer Attila: Tanulással az életminőség javításáért - dystonia, 2014)