Be yourself!

Igen, még mindig adós vagyok az andriska blog válogatás lemezzel, pedig most már kész van, és azért helyezek ekkora hangsúlyt a mostra, mert eddig egy kicsit más volt a koncepció. Ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani egy szívemnek nagyon kedves történetet. Június 22-én a szőregi rózsafesztivál keretében koncertet adott a Roy&Ádám Trió is, akik most is - mint mindig - fantasztikusan teljesítettek. Volt olyan szerencsém, hogy már két koncertjükön is részt vehettem, és tényleg zseniális, profi zenészek, végtelen szerénységgel, pedig nekik volna mire felvágni. Csányi Zoli hülye poénjai, Nagy Ádám különleges hűvössége és Kohánszky Roy szenvedélyes éneklése szerintem mindenkit magával ragad, úgyhogy én biztatnék is mindenkit, hogyha a közeletekben koncertet adnak, senki ne hagyja ki! Szerintem mindenki ismer tőlük jó pár számot, a Trambulintól kezdte a Feketén a hófehéren át egészen a Valamit valamiértig. A két nagy kedvencem az  Én órám másképp jár és az Az otthon itt van  is elhangzott mindkét alkalommal, és a hangszálaim is megkoptak... mindkét alkalommal... Ja és lehet velük beszélgetni is, és örömmel dedikálnak is (jobb felső sarok), sőt az új lemezüket is csak koncerteken lehet kapni (sajnos nagyon drága ám a terjesztés a boltokba), melynek a címadó dala a Küldözési mánia egy remekbe szabott duett Odettel, az MR2 állítólag egész sokat játszotta/játssza, de például a Visszasírom is egy potenciális sláger, koncerteken előszeretettel játssza is a banda.

Na de amit el szeretnék mesélni, az az a csoda, ami a szőregi koncin történt. Fura az emberi agy. Még amikor az ember örül, akkor is sír. Amúgy ez miért van így? (Kommentbe szívesen fogadom a válaszokat!) Na szóval a Roy&Ádám Trió koncert utolsó dala egy feldolgozás volt, történetesen Stingtől az Englishman in New York. Próbálták lelkesen énekeltetni - angolul - az 50 és a halál között lévő szőregieket, akik már nagyon várták a Korda házaspárt, merthogy utánuk ők jöttek... (Még ha fizettek volna, akkor sem maradtam volna ott, de erről tényleg csak ennyit.)  Én nagyon lelkesen énekeltem amit kellett, hogy: "O-oh, I'm an alien, I'm a legal alien..."  Nem esett nehezemre kiénekelni ezt, világ életemben valamiért mindig sikerült kilógni a sorból, mondhatni, egy "legális idegen" voltam, vagyok, leszek. De már megszoktam és ami nagyon fontos, hogy megtanultam élni ennek a dolognak a pozitív hozadékaival. Aztán pedig azt kellett énekelni, hogy "Be yourself, no matter what they say".  Roy énekelte a "be yourself"-et, mi pedig a "no matter what they say"-t.  Akkor jöttem rá, milyen igazak ezek a sorok, és szintén magamra vettem őket. Na látjátok, ezért imádom a zenét! Semmi más nem képes kiváltani belőlem érzelmeket ilyen mélységekben. Mikor elöntenek a mindenféle érzetek és történik valami az agyban... ahogy hirtelen elkezdenek kavarogni az érzések és persze felszabadulnak az endorfinok. Könnyesen, de óriási mosollyal az arcomon énekeltem a dalt. És még az eső is csöpögött az arcomra, tényleg nagyon klassz volt! Azóta elmondhatom, újabb himnusszal gazdagodtam. Ennek következtében muszáj volt rápakoljam a lemezre az Englishman in New York-ot, úgyhogy 10 dal helyett 11 lesz.  Addig pedig - a nagy hőségre való tekintettel - jöjjön egy optimista nyári dalocska: Túl forró! :-)