Miraculous, csodadolog

Még küzdök a ténnyel, hogy a jó hírnek nincs hírértéke, no de a rossznak! Annak persze ihaj meg csuhaj! A rossz hír úgy terjed, mint a bubópestis! Vegyük most példának csupán a mikrokörnyezetem. Az nem hír, ha jól vagyok. Na de az hír lenne kérem, ha gurulnék legalább egy emeletnyit a lépcsőházban és kitörném kezem-lábam. Az igen! Még a tántikáimhoz is eljutna a hír! Ez bosszant, mert nem tudok egyelőre mit kezdeni ezzel a jelenséggel, azon kívül, hogy én próbálok nem beállni a sorba. Jól vagyok, teszem a dolgom. Hogy egyetemre járok Pestre, az nem hírértékű, az, hogy (másfél év után most két hónapja) aktuálisan épp nincs munkahelyem, az hírérték. Talán okos és bölcs emberek el tudják magyarázni nekem, hogy ez miért van, de most lécci lépjünk túl azon, hogy azért mert így szocializálódtunk, meg az elbulvárosodás, meg blabla, mert ezek most nem érdekelnek. Az jutott eszembe, hogy lehet, hogy el kell magyarázni, hogy miért vagyunk jól? De méééééért kell magyarázkodni?... Az meg mindig gyanús. Ha magyarázkodsz, az a gyanús, hogy "aha, magyarázkodik, mert van mit!", de ha meg nem magyarázkodik az ember, hanem inkább hátralép, akkor meg jön az, hogy "ezzel el is ismerte bűneit, szégyen!". Szóval ezt tanuljátok meg tőlem: ha magyarázkodtok, ha nem, nincs jó megoldás. 

Viszont én most csak azért is elmesélem, hogy miért nem tudnak kibillenteni a külső tényezők az egyensúlyomból. Egyrészt mert felszaladt rám jó pár kiló, és "stabilabb" lettem, de ezt most hagyjuk :D A másik! Megyek szombatonként Pestre az egyetemre. És megyek, sétálok. Én. Egyedül. Pesten. Metrózok. Mozgólépcsőzök. Sétálok. Villamosozok. Sétálok. Eltévedek. Buszozok. Sétálok. És ezek az utak a Nyugatitól a suliig, hát valami elképesztőek! Hogy ezt én csinálom??? Hogy ilyen gyönyörű a járásom? Hogy ilyen könnyeden tudok menni a többi ember között? Hát az egy csoda! Az a hála, az a belső béke, amit ezen alkalmakkor érzek... Fantasztikus! Tényleg csoda! Hihetetlenül hálás vagyok az Univerzumnak, hogy ez végre megtörténhetett velem, hogy eljuthattam erre a szintre. Köszönöm, nagyon!

Persze, baromira elfáradok, de az nyilván együtt jár a dologgal. Ezzel kapcsolatosan mesélek vicceset: Múltkor a vonaton Zugló körül már jött is a kalauz, lecsekkolt, elment, én bedugtam a fülhallgatót, elindítottam kedvenc afroamerikai énekesnőm, Lutricia McNeal dalaiból összeállított lejátszási listát, és hátrahajtottam a fejem.... Egyszer csak hirtelen feleszmélek. Lutricia épp a "Rise" című dalát énekelte a fülembe, én meg mint egy döglött macska - kezeim, lábaim szanaszét, fejem ráborulva a táskámra, szám nyitva, és még a nyálam is csorgott... Ééééés már Szatymazon volt a vonat! Tanulság: a döglött macska pozíció képes felgyorsítani az időt és a leredukálni a Zugló - Szatymaz távolságot mindössze 2 percre. Hátránya: irtó hülyén nézhetsz ki ebben a pózban, de te úgysem látod magad :)) 

Jaj, még valami! Minden egyes alkalommal erre a dalra szoktam menni a suliba! Egyfajta "indulómmá" vált. Tudom, furán hangzik, de az első sor ("ma suli vár, csak lezseren...") totál megadja az alaplöketet. Persze később is több ütős sor található a dalban, de az már nem a suliról szól. Lényeg, a lényeg: én nagyon szeretem, de nem magyarázkodok tovább :D
P.s. Patai Annát is szeressük, de azért mégiscsak a Kocsis Dénest imádjuk nagyon :)