"Ahogy egy elismert pszichológus mondta az egyik műsoromban: sajnos a magyar társadalom mentálisan beteg. Úgy gondolom, teljesen igaza van, és ez egy olyan szintű betegség, ami már-már gyógyíthatatlan. Mindent az alapoknál kell kezdeni, súlyos szembenézésekre van szükség önmagunkkal, a történelmünkkel, egymással. Meg kell tanítani az embereket félelem nélkül élni és hogy ne csak magukban morogjanak, hanem hangosan üvöltsenek, ha bárki vagy bárkik egy kicsit is el akarnak abból venni, ami az övék, az ő veleszületett adottságuk, tehetségük, boldogságuk. Kínkeserves menet lenne, de megérné. Viszont sajnos most pont az ellenkezőjét verik az emberek fejébe." - Csókos Marcell, szerkesztő.
No igen. Sajnos egyet kell értenem a fent idézett sorokkal. Hiszen a pszichológiában is azt tanítják, hogy merjünk szembenézni a múltunkkal, az elakadásainkkal, a félelmeinkkel, mert ha elfojtjuk őket, azzal komoly veszélybe sodorjuk a mentális, azáltal pedig a fizikális egészségünket is.(Lásd egyre több daganatos megbetegedés.) Mégis, valahogy ha készül egy remek film mondjuk 56-ról vagy a rendszerváltásról, azok az alkotások azért viszonylag kevesebb emberhez jutnak el. Nem tudom például, hányan látták közületek "Az ügynökök a paradicsomba mennek" című filmet? Gondolom, nem sokan, pedig elképesztő hitelességgel mutatja be a régi rendszert, a nagy fordulatot, és azt, hogy amennyire jót tett ez nekünk, valahol annyi veszteség is érte az országot. (A film teljes hosszában fent van Indavideo-n, ha valakit érdekelne.)
Kicsit tartok attól, hogy ezt a bejegyzést elolvassa egy szociológus ismerősöm, és beégek előtte, de ez van, előre is bocsánat. Nem emlékszem arra, hogy ki volt az a szociológus, és mi volt annak az elméletnek a neve, amelyikben a társadalmat és annak működését egy organikus szervezethez hasonlította, de ez a hasonlat nagyon megmaradt, mert valahol egyetértek ezzel a gondolattal. Az emberek a társadalom sejtjei. És ha innen közelítjük meg a gondolatot - és ez már tényleg csak az én saját logikázásom - akkor hiába akarunk nagy változásokat, ameddig a problémákat csírájában nem kezeljük. Ehhez pedig igen is az az egyik út, hogy egyénileg mindenki merjen szembenézni önmagával, a saját "démonaival", merjünk önmagunk lenni és ne álljunk be sorba, mert az nem jó. Egyszerű tenyeres-talpas példa, ami egyben jó tanács: tessék megszabadulni a tévétől! Mióta a szobámban egy szökőkút, egy Buddha szobor és egy zöld növény van a helyén, boldogan nézek abba a sarokba, ahol pár éve egy ronda, elektronikus készülék porosodott. A tévében kész recepteket nyomnak le az ember torkán, a királyi tévéről nem is beszélve. Nem szeretem, ha megmondják nekem, hogy mit gondoljak a világról. Azt köszönöm, de majd én eldöntöm az eddigi életutam alapján. A reklámok meg... tudjátok, jó bornak nem kell cégér, és ahogy egy ismert táplálkozáspszichológus fogalmazott: amit a tévében reklámoznak élelmiszert, azt nem szabad megvenni. Szóval tényleg nagyon érdekesek ezek a dolgok, mert ameddig nem tudatosítjuk, hogy mit miért teszünk, és hogy az éppen mennyire jó vagy rossz nekünk, addig gyakran fel sem fogjuk annak a súlyát, helyesbítve annak előnyét vagy hátrányát.
Másik gondolatmenet. Muszáj magunkat állandóan megerőszakolni? (A kérdés abból adódik, hogy szimplán körülnézek, és azt látom, hogy az emberek sorra ezt csinálják, mintha ez lenne az új módi.) Muszáj mosolyogni és jó képet mutatni, ha belül valójában ordítunk? Az elfojtásnak egy másik tipikus módja, hogy akkor is mosolygunk illemből (!) - az illem pedig nem más, mint valakik által valaha kitalált társadalmi elvárás - ha qrvára nincs kedvünk, mert mondjuk inkább sírnánk; vagy valójában inkább ''beszólnánk'', és megmondanánk a saját véleményünket; vagy ha szimplán rossz kedvünk van, nem vagyunk a topon (hiszen emberek vagyunk, élünk, az élet pedig egy hullámvasút: egyszer fent, egyszer lent, és ez így szép és így kerek, mert ha nem vagyunk lent, nem leszünk fent sem). Ma debütált a Youtube-on egy nagyon tehetséges koreográfus, énekes, Andrew - Karsai J. András - második dala, amihez videoklip is készült, ez pedig a "Keep on smiling". Remekül ábrázolja képekben azt, amiről az előző bejegyzésemben is írtam, hogy a félelem és a másoknak való megfelelés egy nagyon komoly belső harc, és hogy a félelem egy fekete pókhálószerűségként csavarodik az ember köré, megfojtva annak valódi lényét. Nekem nagyon tetszik, remélem, Nektek is tetszeni fog, és elgondolkodtat. Az előadó hivatalos Facebook oldalára kiposztolt sorokkal búcsúznék: "Létezik tiszta út az érvényesüléshez, előbbre jutáshoz, avagy meg kell hasonulnunk saját magunkkal, fel kell vennünk hamis szerepeket, mosolyognunk kell akkor is, ha belül ordítunk? Ez a kérdéskör szolgált témául új dalomhoz." Annyit azért hozzá kell tennem mindenféleképp, hogy személy szerint nagyon örülök, hogy a sok szerelmes, szakítós, nyálas szám mellett egyre fontosabb - szinte már égetően fontos - témákról is születnek dalok, klipek. Még sok-sok ilyet és ehhez hasonlót!
