Igen, tudom, ismét sikeresen eltűntem... Pedig vagy öt olyan dolog is történt velem a legutóbbi bejegyzésem óta, ami megérte volna, ha lenyomatot hagyok róla... Na mindegy, így jártam.
Most viszont egy számomra sokkal fontosabb, nagyobb volumenű dologról szeretnék Nektek mesélni. Magamról és egy különös kapcsolatról. Mindannyiunk életében vannak emblematikus figurák, mesehősök, rajzfilmek, amik olyan mélyen belénk vésődtek, hogy egy életen át elkísérnek. Az én életemben a legkiemelkedőbb karakter a Walt Disney-féle Csipkerózsikából a gonosz tündér, Demóna.
Demóna talán a legkegyetlenebb Disney karakter mind közül, és az egész estét betöltő mesefilm, Csajkovszky gyönyörű muzsikáival átszőve, még ijesztőbbé tette a tündér felbukkanásának minden pillanatát. 5-6 éves lehettem, mikor a videótékából kikölcsönöztük a Csipkerózsikát (mondom, hogy nem mai sztori, bizony, az én generációm még járt videótékába, nem volt ám "letöltögetés", azt sem tudtuk, mi az az internet, na de mindegy is...) és azután visszavittük, de én újra és újra kikölcsönöztem. Két rajzfilmmel voltam így, hogy újra és újra kikölcsönöztem, a másikról majd később teszek említést, most Demónázzunk egy kicsit.
Nagyon megragadott a személyisége, a stílusos karaktere, a nőiessége. A történet előzményét bár nem tudjuk, de minden Auróra hercegnő (akit a jótündérek később Csipkerózsika névre kereszteltek) születésének a megünneplésével kezdődött. Meghívtak mindenkit a birodalomból: a nemességet, a grófokat, a fejedelmeket, egyedül Demónát nem. Ez már szerintem önmagában véve pokoli bűn: mi az, hogy egy ekkora dívát nem hívtak meg? (A filmből egyébként valószínűleg kiderülnek az előzmények, hogy milyen kapcsolatban állt korábban Demóna Stefán királlyal és miként kapcsolódik Csipkerózsikához, legalábbis én ezt gyanítom.) Na de térjünk csak vissza erre a mondatra: "Nem hívták meg." Azt gondolom, mindenkinek fáj, ha egy számára fontos eseményre nem hívják meg. Legalábbis egy ideig. Később már, ahogy öregszik az ember, talán már nem veszi ezeket annyira zokon. Legalábbis én már nem :-) Viszont nekem, ahogy mondani szoktam: "nem volt tinédzserkorom". Volt egy valamilyen gyerekkorom, sok nagyon szép pillanattal és több kevésbé szép pillanattal, nem is ez a lényeg. Aztán jött a betegség, a disztónia. A "legjobbkor", naná! Aki tanult pszichológiát, annak nem újdonság, hogy a serdülőkor egy úgynevezett fejlődési krízis, amikor teljesen megváltozik az egyén, hiszen már se nem gyerek, de még se nem felnőtt. Az ezzel járó biológiai és lelki aspektusokat mindenki tudja józan paraszti ésszel, úgyhogy nem is ragozom tovább. Itt annyiban jön a képbe a disztónia, hogy kizárólag úgy tudtam középiskolába menni, ha valaki autóval elvitt és kitett az iskola előtt. Én meg valahogy - kb. mint Samara, A kör című film lyánykája - bemásztam a suliba... Nehéz idők voltak. Akkor nyilván nem is lehetett szó arról, hogy buliba menjek. Otthon-suli-kórház háromszög volt az életem. És bár nem azért nem hívott meg senki, mert nem szerettek, hanem mert tudták, úgysem tudnék elmenni. De ez mégis valahogy bennem maradt.
Illetve az a fajta düh, amit Demóna átélt, hogy mennyire feszítette őt legbelül, hogy ő csak ki akart állni az igazáért, hogy észrevegyék... Most, ahogy így fogalmazok, egyszerűen nem is jönnek a szavak... Ezek érzések: fájdalom, csalódottság és valami hatalmas düh a világ felé.... Talán ezek voltak bennem, és talán emiatt értem meg, ha valaki hasonlóan érez. Nem is folytatom, férfiasan bevallom, hogy rájöttem, most ezt egyszerűen nem tudom sorokban leírni.
Azért a végére pár kérdés és gondolat. Május 31-én debütál a mozikban a Maleficent (Demóna) című film, mely a Csipkerózsika megfilmesített változata, de itt végre a gonosz lesz a főszereplő és az ő szemszögéből mutatják be a történetet. Nagyon remélem, hogy itt a mesefilmmel ellentétben nem fog meghalni Demóna. Emlékszem, olyan 5 éves lehettem, anyu vasalt, én meg ugye néztem a tékából kölcsönzött Csipkerózsikát, és a végén - mikor Demóna meghalt - potyogtak a könnyeim. Anyu mondta is, hogy "fiam, te hülye vagy, hát a jónak kéne szurkolni", én pedig erre csak annyit tudtam mondani: "de hát szegényt nem hívták meg, pedig csak arra vágyott..." Milyen kis empatopata voltam már akkor is, nem? :-) Most viszont, hogy a fantasztikus Angelina Jolie főszereplésével mozikba kerül, és ezáltal pedig előtérbe kerül Demóna, feltételezem, mindenki - még az is, akinek eddig gőze sem volt arról, kicsoda - tudni fogja, ki Demóna. Viszont kérem, ne felejtsünk el pár dolgot! Kinek az életét kísérte végig? Ki sírt kis pisis korában, mikor az a mocsok pasi (igen, a herceg :D) megölte szegényt? Ki kapott születésnapjára a legjobb barátaitól hivatalos Demóna figurát? És kinek készítették el Demóna jogarának pontos másolatát? Na, szóval, ezt a pár tényt úgy éreztem, muszáj tisztáznom :-) Nyáron pedig - kötelező jelleggel - irány a mozi! Aki nem megy el, átkom lesújtja! Amit tessék ám komolyan venni, mert egyszer Timit megátkoztam, hogy beveri magát csúnyán, és másnap amellett, hogy beütötte a fejét, még egy tele tubus ketchup is a lábára esett a szekrény tetejéről, ami miatt napokig sántikált. Bizony.
