Most egy kicsit megint eltűntem. Igen, ez már csak így szokott lenni. Eltűnök, aztán tanulok valami újat az élet iskolájában, visszajövök és megírom.
Nagyon érdekes dolgokra lettem figyelmes. Az elmúlt időben minden sikerült, pedig nem is igazán akartam. Mondok néhány példát, hogy mindenki értse, mire gondolok. Például tanulmányi ösztöndíj. Előző félévben tele voltam ötösökkel, mindössze három darab négyes csúszott be, és mégsem kaptam tanulmányi ösztöndíjat mert kreditindex, meg kreditsávok, meg anyám kínja. Szóval nem kaptam. Akkor nagyon rosszul esett, olyan érzés volt, mintha megsértettek volna. Megfogadtam, hogy többet nem érdekel az ösztöndíjas mizéria, nem érdekel, miből hányast kapok, vagy hasonlók. Most, hogy nem is számítottam rá, persze kapok, nem is keveset!
Másik. A nyelvvizsga. Örömmel jelentem: hogy végre megvan az írásbeli része is!! Nem volt egyszerű, a komplex nyelvvizsgát két és fél év alatt nyomtam ki magamból, nehéz szülés volt... 2011 és 2012 nyarát végig nyelviskolában töltöttem. Egész nyáron - míg mások lubickoltak, hűsöltek, ugráltak a réten és szörpikéztek - én kőkeményen tanultam az angolt. Úgy mentem nyelvvizsgázni, hogy eszembe sem jutott az, hogy netán nem sikerül. Tele voltam friss tudással, rutinnal. A szóbeli része 2011 augusztusában azonnal meg is lett, az írásbeli részén akkor 1,5 pont híján meghúztak. 2012 nyarán még sokkal keményebben tanultam, ismét angoloztam egész nyáron, suliba jártam, és pozitívan gondolkodtam, szinte láttam a kezemben a nyelvvizsga papírt. 0,5 pont híján mégis meghúztak... Most februárban egy teljesen másik nyelvvizsga központnál (ECL) próbálkoztam, vadidegen feladat típusokkal. Nem igazán volt rá időm, hogy megfelelően felkészüljek... konkrétan lesz@rtam az egészet, mert már annyira belefáradtam. Olyan laza voltam végig, hogy majd' lefolytam a székről. És most végre sikerült! :-)
Mondok még egy példát. A műtétem. Visszagondolva, az is pont akkor jött össze, amikor teljesen reménytelen voltam és már nem akartam semmit, még élni se.
De hogy egy még hétköznapibb példát hozzak: ilyen a szerelemi élet is. Szandival pont ezt beszéltük meg a minap Facebook-on: hogyha akarjuk, cseszhetjük, de persze amikor meg eszünk ágában sincs és épp feladnánk, hát nem akkor jön pont valaki?
Most így ezek után, úgy érzem, mintha a nagy tanítók valamit elfelejtettek volna. domjánt (akinek a nevét nem vagyok hajlandó még csak nagy kezdőbetűvel sem írni, még akkor sem, ha épp mondatot kezdek) és az agykontrollt régóta nyíltan szidom, most a többi módszerre gondoltam, azokra, amelyekben igazságot vélek felfedezni, ami megérintett, amiben hiszek. Bár ahogy öregszem, leginkább saját magamban hiszek. Szóval összegezve az eddig elhangzottakat, azt gondolom, hogy a helyes sorrend ahhoz, hogy egy általunk kitűzött célt elérjünk a következő:
1. Akarni.
2. Lépni.
3. Elengedni.
Akarni, úgy vélem, könnyű. (Bár hozzá kell tennem, hogy egyre inkább azt látom, hogy elég sok embernél már magával az elszántsággal és a kitartással kezdődik a gond.) Lépni még nehezebb, hiszen itt már nincs mese: cselekedni kell. Megtenni egy gesztust, nyitni valaki felé, elkezdeni tanulni, stb. Na de elengedni... a legnehezebb. A legtöbb spirituális módszer - lásd többek között Titok - arra tanít, hogy gondoljunk a vágyainkra minél többet, és akkor teljesül. Én ezt nem hiszem. Sőt, cáfolom! Ne értsen félre senki, mert igen, mint említettem, hinni kell, akarni kell, céltudatosnak kell lenni, és tenni kell az álmainkért, de utána szabadjára kell engedni! Képzelj el egy buborékot vagy energiafelhőt, amit magadban szorongatsz. Azt nem lehet! Szabadjára kell engedni, hadd hallja meg az Univerzum, hogy "Hello! Ezt szeretném, kérlek, segíts benne, ha lehetséges!" Olyan ez, mint a víz a tenyerünkben: minél jobban szorítjuk, annál inkább kifolyik. Miután mindent megtettünk a célunk érdekében, onnantól már nem rajtunk múlik. A forgatókönyvet onnantól már valami más írja. És ha meg kell történnie, akkor megtörténik. Ha nem, akkor pedig valószínűleg még nem érett meg az ideje a dolognak, vagy nem sikerült teljes mértékben elengedni, vagy pedig nem úgy kell történni. Sajnos hiába ragaszkodunk valamihez tíz körömmel, ha annak nem úgy kell lennie.
Azt hiszem, ilyen egyszerű. Mégis, milyen nehéz megvalósítani...
Ez most egy igen nagy horderejű és mély tartalmú írás lett, szeretném, hogy legyen elég ideje, hogy eljusson mindenkihez, akinek most éppen szüksége van rá. És most tényleg kérlek Titeket, hogy kommenteljetek bátran, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, tapasztalatotokra, akár hasonló, akár nem!
Köszönettel,
Andris(ka)
