Óriási öröm tölti el a szívemet, hiszen végre sikerült elégtételt venni magamon, ami higgyétek el, hatalmas szó! Megfogadtam ugyanis már jó néhány éve, hogy addig semmilyen körülmények között nem halhatok meg, ameddig nem találkozok Auth Csillával. Örömmel jelentem be: 2011 szeptember 10-én a találkozás megtörtént, úgyhogy most már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy elüssön egy Szeged belvárosában száguldozó kamion vagy akár azt is, hogy szívinfarktust kapjak a féléves pszichológia szigorlatomon. Csilla a IV. Algyői Nomád Főzőnap keretein belül lépett színpadra, este fél nyolckor. Mi (azaz Andriska, Barbi, Betti) már hétkor ott tobzódtunk az első sorban és hallgattuk a Főnix zenekar előadását, ami szép volt és jó, de közben végig az járt a fejemben, hogy ,,menjetek a fenébe és adjátok már át a stafétabotot Csillának!”. Jól van, tudom, gonosz vagyok, de mentségemre szóljon, hogy alig akartak lejönni a színpadról. Nagy nehezen azért csak sikerült könnyes búcsút venniük Algyőtől, elpakolták a hangszereket és öt perc múlva nagy örömömre már fel is csendült a Vigyél el. Ezek után Csilla megtanított minket kettőig számolni, mondván, hogy a gyerekek még tudnak számolni, de a felnőtteknek ez már sajnos nehezen megy. A gyorstalpaló matekkurzus hatékonynak bizonyult, ugyanis mindenki sikeresen megtanulta, hogy ,,mind a ketten várjuk azt az egy-két Elfelejtett szót”. A következő dal előtt bejelentés következett, miszerint követve a hagyományokat, duettet fogunk énekelni, úgyhogy készüljön a kedves közönség. Ettől kezdve nem volt kétség, tudtuk, hogy a Féltelek jön. Itt most muszáj megjegyeznem, hogy ekkortájt már teljesen besötétedett és bár mi láttuk az énekesnőt, ő nem látott minket, melyből következően azt sem látta, hogy énekelünk-e becsülettel. Fogta magát, lejött a színpadról, megkérte az első sort, hogy forduljon meg, és innentől kezdve végig a közönség sorai között sétálva figyelte árgus szemekkel, hogy mindenki énekel-e. Nyolc óra magasságában stílszerűen felcsendült a 8-tól fél 6-ig című nóta, amely egyértelműen óriási sikert aratott. Meg is lettünk dicsérve, hogy milyen ügyesen énekeltünk :) A következő dal előtt megkérte a publikum fiatalságának számító 4-5 éves kor körüli kislányokat, hogy járjanak egy körtáncot, majd megfogta a kezüket és a közönség között sétálva énekeltette velünk az Érzést, melyet egy újabb gyönyörű lírai dal követett: a Szállj fel magasra. Nagy örömünkre a műsor vége felé felcsendült az El kell, hogy engedj, amely ahogy elnézve az arcokat és hallva a hangerőt, talán a legnagyobb sikert aratta az algyői hallgatóság körében. Fantasztikus volt látni, hallani és érezni (!), ahogy az egész közönség egyszerre lélegzik Csillával. A műsor utolsó dala egy Máté Péter feldolgozás volt: Azért vannak a jóbarátok. Ezen személy szerint egy kicsit meglepődtem, mert ez a dal egyik lemezére sem lett felénekelve, gondolom, ez egy ilyen ,, tipikusan koncertekre tartogatott dalocska” volt :)
A fellépés után volt szerencsém Csillával beszélgetni, ami számomra felejthetetlen emlék marad! Mondhatni ,,híven őrzöm, míg élek” :) Semmiféle feszélyezettséget nem éreztem mellette, egy mindennemű sztárallűrtől mentes énekessel kommunikáltam. Csilla végig nagyon türelmes, empatikus, hiteles, őszinte és végtelenül kedves volt. Pont olyan, amilyennek elképzeltem. Lehetőségem adódott elmondani neki, milyen sokat adott nekem a Nekem így… című albuma: hogy mintha rám írta volna a dalokat, hogy mennyire megnyugtatott az tény, hogy más is érez úgy, mint én, és hogy enélkül a lemez nélkül talán most nem is lennék egyetemista. Ezután (bár kaptam tőle szórólapos autogramot is) elkérte a (véletlenségből épp nálam lévő) Nekem így… cédémet és írt a belső borítóra néhány gyönyörű sort, melyet miután hazaértem és elolvastam, könnybe lábadtak a szemeim. (A jobb felső sarokban lévő képen megtekinthető.) Természetesen beszélgettünk a folytatásról is, ahol egy kicsit elszomorodtam. Csilla elmesélte, hogy a már említett lemezből eddig mindössze 1000 példányt sikerült eladni, és hogy ilyen körülmények között nem tudja, hogy lesz-e egyáltalán még lemeze… (Titokban persze remélem, hogy ezt ő sem gondolta komolyan, hiszen tudja, hogy az az ezer ember bizony számít rá.) A végén annyit mondott, hogy: ,,Nagyon örültem ennek a találkozásnak!" Majd megsimogatta a vállamat és elköszöntünk. Én pedig másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy ez minden várakozást megért.
