Hiába próbál az ember szabadulni a múltjától, az bizony lépten-nyomon rányomja a pecsétjét a jelenre. Általános és teljesen elfogadott ténynek számít ugyanis, hogyha egyszer valakit megbélyegzünk, az a tinta sajnos csak nagyon nehezen kopik le, ha egyáltalán valaha lekopik… Az én történetemben ez a stigma a kövérség volt, mely egész általános iskolás éveimet végigkísérte és had’ ne mondjam, nagyon sokat szenvedtem emiatt. Nyolcadik osztályos korom végére (több okból kifolyólag) végleg betelt a pohár, és a gimnazista éveimet megelőző nyáron belevetettem magamat a dietetika tudományába és rengeteget tanultam autodidakta módon. Az elsajátított tudás igen hatékonynak bizonyult, két hónap alatt ugyanis több, mint tizenhárom kilót sikerült fogynom, ezzel átesve a ló túlsó oldalára. Azóta életem eme problémája sikeresen rendeződött és most már büszkén mondhatom, hogy az ideális testsúllyal rendelkező emberkék csoportjába tartozom. Viszont ami igen fontos és amire a fő hangsúlyt szeretném fektetni, az egy komoly, ördögi folyamat, melynek én is aktív részese voltam és sajnos még mindig az vagyok, hisz ez a folyamat a XXI. században egyszerűen kikerülhetetlen.
Napjaink kulcsfogalma a globalizáció, amely a nemzetállami határok ,,elmosódását” jelenti az élet szinte minden területén. A globalizáció azonban nem csupán nemzetköziesedést jelent, hanem egyben a világ egységessé válását is. Ennek fő zászlóvivői a multinacionális vállalatok, melyek ugyanazokat a termékeket állítják elő és értékesítik a Föld szinte minden országában. A híradástechnika fejlődése, az internet, olyan kulturális mintákat, fogyasztói szokásokat, életstílust közvetítenek -természetesen elsősorban a fejlett országokét- amelyek hatására a nemzetek polgárai egyre inkább világpolgárokká válnak. Ennek egyik fő hátulütője (a környezetszennyezésen túl) a tradíciók lerombolása és a különböző kultúrák összemosódása. És ez az a pont, ahol összekapcsolódik az én történetem a kultúrák összemosódásával. Gyermekkori súlyproblémámnak az egyik fő tényezői voltak a különböző amerikai félkész ételek, a gyorséttermek kínálatai, és a chipsek. Bár kis mennyiségben semmi probléma nincs ezen ételek fogyasztásával, azonban ha valaki a zöldségek, gyümölcsök, gabonák, tejtermékek rovására ezeket a ,,műételeket” részesíti előnyben, például naponta benyom egy csomag chipset és emellett rendszeres látogatója a McDonald’s-nak és a Burger king-nek (mint ahogy ezt én is tettem annak idején), akkor bizony roppant könnyen célpontjává válik a felesleges plusz kilóknak.
Nagyon nagy a csábítás, ráadásul a különböző kis meglepetés ajándékok, akciók, televíziós reklámok és óriásplakátok sem könnyítik meg a dolgunkat… A hamburger, a hotdog, a chips, a burrito, a nachos, a corndog, a chicken nuggets, a twinkie, az amerikai fánk - donuts és az egyéb különböző snackek széles választéka hazánkba is berobbant. Eme ennivalók népszerűsége egyrészt gyors elfogyasztásukban rejlik, hiszen rohanó világunkban igen praktikusak, másrészt élvezeti értékük is kiemelkedően magas a különféle ízfokozóknak „köszönhetően”, harmadrészt pedig köztudottan szeretjük majmolni a Nyugatot.
Na de! Valóban az amerikai kultúrának köszönhetjük ezt a sok finomságot? A következőkben a legnépszerűbb gyorsételek keletkezésének történetét szeretném részletesebben bemutatni.
Talán kevesen tudják, hogy a hamburger őse valójában a mongoloktól ered, a XIII. század első évtizedeiből. Dzsingiszkán és vad mongol lovasokból álló hordája, az "Arany horda" uralta az akkor ismert világ kétharmadát. A tatár harcosok idejük nagy részét a nyeregben töltötték, és sokszor napokig álltak készenlétben, anélkül, hogy leszereltek volna. Nem volt lehetőségük letáborozni és tüzet rakni, hogy elkészíthessék az eledelüket. A hadsereget hatalmas szekerek követték, egy egész falu, akik csordányi juhot, kecskét, ökröt és lovat hajtottak utánuk. A katonák lovaglás közben voltak kénytelenek enni, egy kézzel, miközben a másikkal a kantárt fogták, így olyan ételre volt szükségük, melyet gyorsan és könnyen el tudnak fogyasztani. A friss bárány vagy ürühúst ledarálták, kis pogácsákba rendezték, és a nyereg alatt puhították, majd nyersen fogyasztották. 1238-ban mikor Dzsingiszkán unokája, Kubilajkán elfoglalta Moszkvát, a mongol hadak magukkal hozták az országba egyedülálló darálthúskészítményüket, melyet az oroszok később saját konyhaművészetükbe illesztettek, ízlésük szerint aprított hagymát és főtt tojást tettek hozzá, és az így elkészült ízletes eledelt "tatár bifsztek"-nek nevezték el. Az 1600-as években Németország tengeri kereskedelembe fogott Oroszországgal, így többek között a híres "tatár steak" is a német kikötővárosba, Hamburgba került. Később, a XVIII. században a német matrózok New Yorkban is elterjesztették a finom ételt, amit "Hamburg Steak" néven hoztak a köztudatba. A new yorki kikötőkben lévő gyorsétkezdék, hogy minél több német tengerészt vonzzanak, "steak hamburgi módra" kezdték el árusítani a húspogácsákat. Mindmáig nyitott a kérdés, hogy kinek jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy a hamburger pogácsát zsemlébe tegye. A XX. század közepére az elnevezés „hamburger”-re vagy egyszerűen „burger”-re rövidült. A „burger” változat később általánosabb jelentést nyert és már nem kizárólag marhahúspogácsával készített szendvicsekre használják, pl. a fish burger a halas, a turkey burger a pulykás, a veggie burger pedig a vegetáriánus szendvicset jelenti.
Hotdognak, azaz forró kutyának nevezzük a kettévágott hosszúkás zsemlébe, kiflibe helyezett forró virslit. Maga az elnevezés amerikai eredetű, de az étel német „találmány”. A bécsiek a hotdog eredetét a bécsi kolbászra, a Wienerwurst-ra, a frankfurtiak pedig a Frankfurter Wurst-ra vezetik vissza. Egyes feljegyzések szerint a 17. század közepén Johann Georghehner bajor hentes Frankfurtban zsemlébe csomagolt kolbászkát árult. Az Egyesült Államokba is német közvetítéssel érkezett a ’kolbászos szendvics’: 1870 körül a Coney-Island-en Charles Feltman német emigráns hotdogot árult, bár ő még nem így nevezte. Egy népszerű mítosz szerint az elnevezés 1900-ból származik, amikor is Thomas Aloysius „TAD” Dorgan karikaturista egy New York Giants baseball meccs után a kolbászos szendvicseket zsemlében lapuló kutyusként ábrázolta. Az etimológusok azóta bebizonyították, hogy a hotdog elnevezés valószínűleg néhány évtizeddel korábban keletkezett, talán a Yale Egyetem hallgatói használták először az 1860-as években, utalva vele a kolbászok bizonytalan származására. Tény, hogy még a XIX. század közepén is mind az Egyesült Államokban, mind Európában készült kolbász kutyahúsból…
A burrito egy tipikus mexikói-amerikai ínyencség. Eredetileg a tortilla tésztába főtt babot, spanyol rizst és darált húst töltöttek, de azóta többféle ízesítés is népszerűvé vált.
A szó jelentése: kis szamár (spanyol), ami onnan ered, hogy a feltekert tortilla tészta egy parányit emlékeztet az állat fülére, vagy pedig a hátán cipelt csomagra. Egy mexikói történet szerint az 1910-es években született az első burrito. Egy utcai ételárus adta neki a nevet, aki mindig szamárháton cipelte az eladásra kínált húsos ételeket. Hogy melegen tartsa, házi készítésű, hatalmas tortilla "tésztatakarókba" bugyolálta őket. A finomság olyan népszerű lett, hogy az egész ország területéről érkeztek az ínyencek, hogy megkóstolhassák. A burrito azóta nemzeti étel lett Mexikóban - ahol tacos de harina (lisztes tacos) néven is emlegetik - de az Egyesült Államokban is elterjedt, ahol máig nagyon kedvelt étel. Többféle változatával találkozhatunk, töltik például virslivel / kolbásszal, amihez barbecue szószt vagy paradicsomos, chilis öntetet adnak, de szintén elterjedt a hússal, babbal, kukoricával, sajttal, tejföllel, rizzsel, tojással, zöldségekkel kínált változat. A töltelékek sokaságának csak a fantázia szabhat határt!
1853. augusztus 24-én került először chips az asztalra, még pedig az amerikai Saratoga Springs egyik hoteljének éttermében. A Moon Lake Lodge nevezetű szállodában megszállt egyik prominens személy ugyanis nem szerette a vastagra vágott sültkrumplit. Erre a hotel szakácsa hajszálvékonyra vágta a burgonyát, majd olajban kisütötte. Így született meg a chips. A leleményes szakácsot George Crumnak hívták. A chipset hidegen és melegen egyaránt fogyasztották. A chipsnek akkora sikere lett, hogy az étterem étlapjára is egyből felkerült, majd pedig rövidesen elkezdték csomagban is árulni. A Saratoga Chips névre hallgató termék az egész országban elterjedt. Miután egy déli származású kereskedelmi képviselő, Herman Lay az 1920-as években feltalálta a krumplihámozó gépet, nagyüzemben kezdték el gyártani a krumpliszirmot. A viaszpapír csomagolást Laura Scudder chipsgyár tulajdonos vezette be, így a finomság hosszú időre megőrizte frissességét. Európai megjelenésére még egy kicsit várni kellett.
Eredetileg a chips fűszerezetlen volt. Először egy írországi családi üzemben látták el különböző fűszerekkel és ízfokozókkal. A Tayto üzem sajtos, hagymás, sós és ecetes chipseket gyártott, sőt a zacskókba a ropogós burgonyadarabkák mellé sóval teli kis tasakokat is csomagoltak, hogy mindenki saját ízlése szerint fogyaszthassa.
Ezek a történetek és adatok igen meglepőek voltak számomra. Tűzbe tettem volna a kezemet amellett, hogy a hamburger és a hotdog eredeti amerikai különlegességek, de mint az az előbb leírtakból kiderül, egyedül a chips érdemli meg az „egy az egyben amerikai érdemérmet”.
Ez persze mind nagyon érdekes, de! Vajon minek tudható be az a tény, hogy mára már minden nagyobb városunkban található egy McDonald’s gyorsétterem? Elmondható-e az, hogy a McDonald’s szimplán csak egy étteremlánc és semmi más? Úgy vélem rengeteg megválaszolatlan kérdést tehetnénk fel eme témával kapcsolatban, melyekre mi kívülállók talán soha nem is kaphatunk válaszokat… Én is pusztán személyes véleményemet mondhatom el, mely mögött egy igen hosszú időintervallumot kitevő filozofálás áll. De előtte még szeretném megosztani a már említett étkezdehálózat születésének történetét.
